A FIATAL KÉPZŐMŰVÉSZEK STÚDIÓJA GYŰJTEMÉNYE

FŐOLDAL

BEVEZETŐ > Fenyvesi Áron: Megjegyzések és szempontok bevezetés gyanánt a Fiatal Képzőművészek Stúdiója gyűjteményéhez
- egy gyűjtemény "politikuma" és esztétikuma -

MŰVÉSZEK

 

 


BEVEZETŐ

 

 

Fenyvesi Áron

Megjegyzések és szempontok bevezetés gyanánt a Fiatal Képzőművészek Stúdiója gyűjteményéhez

- egy gyűjtemény „politikuma” és esztétikuma -


     A Magyar Népköztársaság Képzőművészeti Alapja 1958-ra a saját kultúrpolitikai pozícióját olyannyira megerősítette, hogy más szövet­ségi formákat vagy teljesen bekebelezett, vagy teljesen kiszorított a művészeti közéletből. Így az ún. alkotóközösségek nagy részét is, amelyek egy 1954-es törvény hatására jöhettek létre, mivel az engedélyezte, hogy művészek független költségvetéssel rendelkező szervezetekbe tömörüljenek, és azokon belül műtárgy-kereskede­lemmel is foglalkozhassanak (megkerülve az állam addig monopóli­ummal rendelkező szerveit). Ez a piaci liberalizáció 1955-re azzal az eredménnyel járt, hogy az Alap berkein belül működő Képcsarnok Vállalatnál - ami az állami műtárgy-kereskedelemért volt felelős, és elővásárlási joggal azért még rendelkezett - majdnem kétszer nagyobb piaci forgalmat bonyolított, csak a Fiatal Képzőművészek Alkotóközössége. Ez ellentmondani látszik Horváth Márton megállapí­tásainak, aki a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának alakulása körüli évtizedekről írja azt, hogy „a vásárlóképes közönség egy időre eltűnt, az állami megrendelések még hiányoztak, de a hevenyészett kiállítótermekben gazdag anyag gyűlt össze.” 1

     A Képzőművészeti Alap 1956 utáni államosítási hullámait azonban 1958-ra csak két szervezet „vészelte át”: a Rézkarcolók Alkotóközössége és a Budapest Grafikai Alkotóközösség. (A két szervezet az erejét részben a grafikák akkori osztatlan piaci sikerének és alkalmazott grafikai megrendeléseinek köszönhette). A Fiatal Képzőművészek Alkotóközösségét 1958-ban a Képzőművészeti Alapon belül, annak egyfajta „filiáléjaként” szervezték újjá Fiatal Képzőművészek Stúdiója néven, ami már nem rendelkezett saját alapszabállyal, így jogilag is függött az Alaptól. 2 Azok a folyamatok - amik az FKS létrejöttét eredményezték, és későbbi működését is befolyásolták nem függetleníthetőek a művészeti piac működésének egykori logikájától, ami jelen írás szűken vett tárgyára (a Stúdió Gyűjteményére) vonatkozóan is komoly, leginkább gazdasági és kultúrpolitikai - nem pedig esztétikai - befolyást gyakorolt. A Fiatal Képzőművészek Stúdiója ugyanis valós kereseten és kínálaton alapuló műtárgykereskedelmet a megalakulása óta az ún. magánszektorral nem folytatott. A Stúdió a saját tagjait az ösztöndíjrendszerein kívül műtárgyvásárlással támogatta: az Alap pénzéből minden évben egy előre meghatározott nagyságú összeget fordíthatott „saját” gyűjteményének bővítésére. A Stúdió gyűjteménye ily módon nemcsak az FKS egyfajta genealógiájának lenyomata, hanem jóval tágabb kontextus szerint is értelmezhető, hiszen egy egész korszak kultúrpolitikájának nyomait viseli magán. Az anyag gyűjteményként való feldolgozásának, és láthatóvá tételének sem főként esztétikai, vagy művészettörténeti hozománya lehet, sokkal inkább egy korszak művészeti intézményrendszerének mechanizmusaiba nyerhetünk bepillantást általa: hiszen a munkák túlnyomó része egy kultúrpolitikai értelemben is elmúlt korszak értékképzési gyakorlatának részeként került a Fiatal Képzőművészek Stúdiója „tulajdonába”. A jelen perspektívájából így a gyűjtemény sokkal inkább narratív szövet (textus), mintsem valós kánonképző potenciállal rendelkező esztétikai deklarátum.

 

„Archívum versus Gyűjtemény”

 

     A fent említett inkább elméletinek nevezhető problematikára az anyag archívumként, vagy gyűjteményként történő definiálása világít rá a leginkább, hiszen a mai napig is mindkét elnevezéssel illetik (az írásos dokumentációban is párhuzamosan használatos a két fogalom). Persze ez a csúsztatható elméleti játék a gyűjtemény-bemutatás „politikumában” is tetten érhető: míg a 2007-ben, a Millenáris Piros-Fekete Galériájában rendezett Akkor és Most című kiállításon (kurátorok: Július Gyula és Merhán Orsolya) egy esztétizált gyűjtemény hatását keltette az anyag, addig 2004-ben a KMKK (Két Művész Két Kurátor - Hegyi Dóra, Sugár János, El-Hassan Róza, Süvecz Emese) Stúdió Galériában rendezett kiállításán alapvetően egy intézmény tudalattijaként definiált archívumként jutott szóhoz.

     A „gyűjtemény” fogalom konnotációs járuléka ugyanis egy olyan esztétikai „piedesztál” struktúra, aminek rendszeréből elillanni látszik, vagy egyáltalán be sem sorolható a Stúdióban „felhalmozott” anyag. Legalábbis a rá vetett első (felületesebb) pillantás utáni benyomás nem feltétlenül az, hogy a gyűjtés által átölelt időszak - a mai uralkodó kánon szerinti - meghatározó művészeinek, meghatározó munkái kaptak volna helyet benne. Holott a Stúdió önmagát szervezetként mindig is a progresszív művészek olvasztótégelyeként definiálta. Ebből a szempontból sokak számára meglepő lehet az a tény is, hogy a gyűjteményben rendkívüli módon alulreprezentált a magyar konceptuális művészet. Persze ettől a hiányosságtól eltekintve a Stúdió gyűjteményében számos olyan művész munkája található, akiknek a neve a mai napig is kifejezetten jól cseng, sőt egyes életművek bizonyos szakaszainak meghatározó darabjai is itt találhatóak. Gondolok itt például Bukta Imre Tavaszi Zápor c. munkájára, Kopasz Tamás a Mennyasszony Panaszai c. 1983-as sorozatának darabjaira, Fehér László mai szemmel „atipikus” '80-as évekbeli korszakának Hídonjára [>], efZámbó István Száradó Drapériájára [>], Vojnich Erzsébet Csöndjére [>] és Szűts Miklós Modena-jára [>] - a teljesség igénye nélkül készült felsorolást befejezendő. (Ezek a típusú célirányosabbnak mondható vásárlások egyébként inkább az 1980-as évekre voltak jellemzőek.) Ám a körülbelül 500 tisztázott tételt számláló, a nagyközönség számára láthatatlan, raktáron levő gyűjtemény jelenlegi állapotában tagadhatatlanul egyfajta kultúr-antropológiai ihletettségű mellérendelő szerkezettel rendelkezik, ami miatt sokkal inkább nevezhető archívumnak, mintsem gyűjteménynek.

     A mindig is kiemelt érdeklődéssel övezett olaj, vászon táblaképeket mennyiségileg ellensúlyozzák a sokszorosított grafikák és a kisplasztikai (+éremművészeti) alkotások. Az archívum műfajok szerint nem is igen hierarchizálható, bár számszerint grafikából található benne a legtöbb. A klasszikus szép/képzőművészet műfajainak egyenlő elbírálásmódja feltételezhetően kritérium volt az egykori vásárlások során (számot tevő árbeli különbségek sem igen mutatkoztak a műfajok között).

     További értelmezési nehézségeket vet fel az, hogy a gyűjtemény fogalmában bennefoglaltatik egy olyan szervezőerő, vagy rendszerezési-elv, ami nem mindig érhető tetten a Stúdió rendkívül heterogén archívumában. A műtárgyakat pásztázó tekintet számára nem egyértelmű, hogy ki, miért, hol és mennyiért vásárolta meg ezeket a műtárgyakat. A művek „egymásmellettiségéből” pedig kilátástalannak tűnik egyetlen preferált, vagy hangsúlyos esztétikai vezérfonalat kiemelni. De ez alapvetően következhet a Fiatal Képzőművészek Stúdiója karakteréből is, amiről Németh Lajos írta a következőket 1966-ban: „A Fiatal Képzőművészek Stúdiója nem egy meghatározott stílust vállaló spontán tömörülés, hanem elsősorban a fiatal generáció összefogott szerve, átmenet a szövetség és az érdekvédelmi szervezet között. Ezért jellegénél fogva is a legkülönfélébb igazodású fiatal művészek egyenjogú tagként vesznek részt szervezeti életében”. 3 Amennyiben a stíluspluralizmus ezen útvesztőjén próbálunk értelmezőként keresztülvágni, érdemes a művek fonákjához, a hátoldalukhoz, a kartonokhoz és az iratokhoz fordulnunk. Mert a hátterében megbújó, és még részlegesen fellelhető dokumentációk jelen esetben többet árulnak el az egész gyűjtemény „totális” karakteréről, mint a művek vizuális homlokzata.

 

A Stúdió „gyűjteményépítési” stratégiái

 

     A Fiatal Képzőművészek Stúdiója 1958-ban rendezte első éves kiállítását az Ernst Múzeumban. Ugyan 1959-ben nem volt ilyen, de a stúdiós kiállítások ezen formája az 1960-as évektől stabilizálódott, és az éves (zsűrizett) tárlatok műfaja lett az a felület, amin keresztül a Stúdió intézményként a leglátványosabban kommunikált a külvilág-felé, egészen addig amíg 1972-ben a Bajcsy-Zsilinszky úton meg nem nyílt az első Stúdió Galéria.

     A Stúdió Gyűjtemény története a továbbiakban szorosan összefonódott a Stúdió éves kiállításaival, egészen pontosan azok zsűrizésével. A Stúdió „tárlataira” beérkező pályamunkák zsűrizése kulcsfontosságú momentum, mivel ez egyrészt automatikus cenzúrát is jelentett, másrészt viszont magával vonta bizonyos művek és művészek díjazását is. A szimbolitáson túl a támogatás más formában is manifesztálódott: a díjat nyert munkákat megvásárolták az Alap által biztosított (akkori árfolyamon értett) 200.000 forinton. „ A Stúdió a vásárlási keretet teljes egészében – még a kiállítás megnyitása előtt – arra fordította, hogy megvette a díjazott műveket, így a kiállítás reprezentatív fő műveit, irányultságát és színvonalát előre bebiztosította.”. 4 Így voltaképpen a díjazott munkákra építette a gyűjteményét a későbbiekben. A dokumentáció, arra enged következtetni, hogy egészen a '80-as évekig szinte csak és kizárólag a Stúdió éves kiállításain kiállított munkákból vásároltak műtárgyakat a gyűjteménybe. A gyűjtemény fejlesztésére fordítható keretösszeg az évek során természetesen változott. Merhán Orsolya, a Stúdió életében fontos szerepet játszó emberekkel készített interjúiból tudhatjuk meg azt, hogy 1964-ben Bencsik István „harcolja ki”, hogy a keret 400.000 forintra emelkedjen. Janzer Frigyes szerint még 1969-ben is 400.000 forint jutott állami vásárlásra az éves kiállítás anyagából. 5 A számokkal való továbbzsonglőrködés jegyében az állami mecenatúra gyengüléseként könyvelhetjük el azt, hogy a '80-as évekre újra 200.000 forint körülire zsugorodik a gyűjtemény bővítésére jutó pénz. 1987-ben még elszámolási vitába is keveredett a Stúdió a MN Művészeti Alapjával. Károlyi Zsigmond akkori Stúdió-elnök beszámolója alapján: „ 1986-ban az éves kiállításunk anyagából való vásárlásra 265.00.- Ft állt rendelkezésre. A vezetőség a Minisztériummal már egyeztetett javaslatát engedélyeztetés céljából 1986. december 23-án küldte el Vészits Ferenc igazgatónak. Az engedélyt azonban csak 1987. január 2-án kaptuk meg, amikorra is az alap Pénzügyi Osztálya az 1986-os évet már lezárta és a 265.000.- Ft-ot mint „pénzmaradványt” visszavette (…) Szóbeli ígéretünk van, hogy a kérdéses összeget 1987. második félévében pótkeret formájában utólag megkapjuk”. 6 Ebből a jegyzőkönyvből is következtethetünk arra, hogy milyen típusú kultúrpolitikai mechanizmusok befolyásolták a Stúdió Gyűjtemény fejlesztését. Mivel a Stúdió önálló költségvetéssel nem rendelkezett, minden a gyűjteményre vonatkozó anyagi tranzakciót (is) az Alapon keresztül folytatott le. Az éves keretösszegeket kötelezően „el kellett” költeni, tartalékok képzésére így nem is igazán nyílhatott mód, mivel az elvileg fennmaradó pénzeket az Alap az év végén „elnyelte”.

     A műtárgyvásárlásokon keresztül történő díjazás következtében beinduló gyűjtésre, pedig a szociális támogatás „árnya” is vetül. Egész pontosan: egy ilyen alapvetően kultúrpolitikai és gazdasági együtthatókon nyugvó gyűjtésmechanizmustól nehezen, sőt egyáltalán nem is várható el egyfajta esztétikai konzekvencia, ami a gyűjtemény vizuális profilját helyezi előtérbe, és nem az egyes művészek alkalmi, vagy rendszeres támogatáshoz juttatását.

     Sajátos módon a mai Gyűjteményben található tárgyak egy része mégis őriz néhány tematikus csírát. A Stúdió 1960-as években kiírt pályázatai - amikre munkákat küldhettek be a tagok, és amikből végül az éves kiállítások anyaga is összeállt - olyan fogalmakra koncentráltak, mint a „ portré ”, vagy a „ család ”. De 1971-ben például a Stúdió éves kiállítását nemes egyszerűséggel a KISZ kongresszus tiszteletére ajánlották. Ugyanezen évben egy „Dózsa” és egy „Forradalmi hagyományaink” pályázatot is hirdettek, ezen munkák jó része látható a honlap képanyagában is. (Természetesen Dózsa, mint művészeti téma nemcsak az 1971-es datálású műveken jelenik meg, de ehhez fogható tematikus sűrűség talán csak a második világháború végével „foglalkozó” műtárgyakból mutatkozik.) Az 1971-hez hasonló kiírásoknak volt talán köszönhető a művek egy részének „politikai balossággal párosult esztétikai konzervativizmusa”. Ez a típusú tematikus felfogás azonban nagyrészt a zsűrizetlen Stúdió '66 és Stúdió '67 kiállítások utáni kultúrpolitikai megkeményedésnek, és a Stúdión belül elindított átrendeződésnek volt a következménye, ami már a tízéves jubileumi Műcsarnokban rendezett Stúdió '68 kiállításon is erőteljesen éreztette hatását. Ez a katalógusa szerint ugyanis „A Kommunisták Magyarországi Pártja és a Kommunista Ifjúmunkás Szövetség megalakulásának 50. évfordulója tiszteletére rendezett képzőművészeti kiállítás” volt. (A Stúdió éves kiállításainak volumenét érzékeltetendő álljon itt egy adat: csak az 1968-as Stúdió kiállításra 1637 pályamű érkezett, amiből végül csaknem 800-at be is mutattak.) Ezt a kiállítást az akkori kritika is fanyalogva fogadta: „ Aggasztóan nagy a „megbízható” átlag, nyugtalanítóan sok a „megnyugtató” középszerűség – a 30-40 évesek munkásságában. (…) Gyakran az az érzése az embernek, mintha nem is hódításra készülő fiatal tehetségek, hanem műkereskedőjükkel stabil szerződésben álló szolid polgári szállítók együttesét látná. Leginkább talán egy kis fiatalos éretlenség, formai nyersesség hiányzik a kiállításról ”. 7

     Az éves kiállításokon történt vásárlásokon és a pályázatokon díjazott munkák megvételén kívül néhány esetben ajándékoztak is műtárgyakat a Stúdió Gyűjteményének. De létezett egy célirányosabb, majdhogynem személyre szabott gyűjtési stratégia is a Stúdióban: „ A vásárlási keretből megbízásokat adnak ki bizonyos tematikával Stúdiósoknak. A grafikusok a magyar népballadákhoz fűződő grafikai lapokra kaptak megbízást, a festők témája a természet, folklór és urbanizáció, a szobrászoknál pedig személyre szóló témákat osztott ki a vezetőség. Felkért grafikusok: Sáros András Miklós, Szemethy Imre, Banga Ferenc, Tassy Béla, Molnár Gabriella, Swierkievitz Róbert. Felkért festok: Pataki Ferenc, Csavlek András, Hézső Ferenc, Kocsis Imre, Nagy Sándor Zoltán, Birkás Ákos, Kovács László. A szobrászok közül a felkért művészek a következő témákat kapták: Blaskó: Petőfi-ábrázolás, Kaubek: Munkás-ábrázolás, Seregi: Folklór, Szabó Gábor: Vietnam. ” – írja Merhán Orsolya. 8

 

Stúdió Gyűjtemény 1958-1969

 

     A jelenleg a Stúdió - egész pontosan a Fiatal Képzőművészek Súdiója Alapítvány - tulajdonában levő gyűjtemény művei közül a legkorábbiak 1970-re datálhatóak. Így a gyűjteményben/archívumban máris egy óriási hézag tátong, mivel a műtárgyvásárlások már 1958-ban elkezdődtek. Az archívum hiányossága ez esetben jelentéssel is bírnak, mivel ezek voltaképpen egy kultúrpolitikai korszak szimptómájaként is érthetők.

     A Stúdió tagjaitól vásárolt művek tulajdonosa jogilag a Művészeti Alap volt. A FKS jogi értelemben nem volt független személy, így a műveket „csak” kezelte és raktározta. A Művészeti Alap, mint tulajdonos pedig időről-időre felülvizsgálta a gyűjteményt és úgy döntött, hogy az archívum 1970 előtti részét átcsoportosítja a Nemzeti Galériába. Így a „Stúdió Gyűjtemény” '70-es évek előtti művei ma a Nemzeti Galéria Gyűjteményének részét képezik. A Nemzeti Galériába átkerült művek elszállításáról maradt ugyan némi dokumentáció a Stúdióban is, de az átcsoportosítás miértjére csak egyetlen levélből vonhatunk le következtetéseket. Ezt 1982. május 3-án írta Chikán Bálint, a Stúdió akkori művészeti vezetője Borbély Károlynak a Művészeti Alap igazgatóhelyettesének címezve, egy műtárgy egyedi átcsoportosítása kapcsán: „három évvel ezelőtt adtunk át nagyobb anyagot, most készülünk arra ismét, hogy az archívumot felülvizsgálva a több mint 10 éve nem Stúdió tagok munkáit, illetve az ifjabbak 6-8 éve bekerült, de kiállításra nem használható műveit átadjuk a Galériának. Erre az év második felében, inkább a végén kerülhet majd sor. Addig egyénenkénti mű-átadást nem tartok szerencsésnek”. Ezekből az információkról arra következtethetünk, hogy 1979-ben került át az archívum 1958 és 1970 közötti része a Nemzeti Galériába, amit egy 1984-es nagyobb átcsoportosítás követett. A levél áthúzott mondatában, a sorok között olvasó egy esztétikai értékítélettel is szembesülhet: felvetődik, hogy a már nem Stúdió tagok (vagyis akkor 35 évnél idősebbek) munkáin kívül olyan művek is átkerültek a Nemzeti Galéria raktáraiba, amik „minőségével” kapcsolatban problémák merülhettek fel a Stúdióban. Az átcsoportosítások miértjére így csak a fenti két indok szolgálhat némi-nemű magyarázatot.

     Az átszervezéseknek köszönhetően tárgyilag sem érhető tetten például a Stúdió kettős esztétikai mércéje - ami a Stúdió '66 (2006-ban az Ernst Múzeumban is rekonstruált) kiállítás kapcsán híresült el leginkább. (Ugyanis többek között az 1966-ban megvásárolt munkák is a Nemzeti Galériában találhatóak.) A gyűjtemény még évekkel későbbi darabjai is egyfajta elfojthatatlan pluralitásról árulkodnak: teljesen párhuzamosan voltak jelen akár egyes művészek életművein belül is az absztrakt és a figurális festészeti tendenciák. Ezek „dialektikus” működése egészen a '80-as évekig éreztette hatását.

     A következő 1958-as történet pedig plasztikusan illusztrálhatja a Stúdió „egyik kezemmel elveszek, a másikkal adok” politikáját: „ Lakner Lászó elmesélte, hogy az első Stúdió-kiállításra a Mikroszkópok és a Varrólányok (más címen: Hitler beszél) című képeit adta be, ahol az utóbbit kizsűrizték. Nem volt indoklás (…) így nem került a Hitler beszél c. képem Magyarországon soha kiállításra. Kompenzációképpen viszont a Mikroszkópok című képet a Stúdió vásárlásra elkülönített keretéből megvették, ami ma a Magyar Nemzeti Galériában található ”. 9

 

Stúdió Gyűjtemény 1970-1994

 

     A nyolcvanas évekből maradtak fent leginkább olyan jegyzőkönyvek, amiknek adatai alapján évi bontásban követhető nyomon az, hogy melyik évben milyen munkákat tartott vásárlásra érdemesnek a Stúdió vezetősége.

 

  1985

  1985

  1986

  1987

  1988

  1988

 

Az 1981-es éves Stúdió kiállítást például Szegeden rendezték és Balázs Béla Stúdiós vetítések is kísérték ezt az eseményt. (Egyes vélemények a Stúdió nem Budapesten rendezett kiállításait száműzésnek vélik.) Erről a „tárlatról” az alábbi listán szereplő művek megvásárlása kapcsán kezdett tárgyalni az Alappal a Stúdió vezetősége:

 

1. sz. melléklet az 1981. szept. 10-i
vezetőség ülés emlékeztetőjéhez

Vásárlási javaslat a Stúdió '81 kiállításáról a Stúdió archivuma számára

 

Plasztikák

 
Csikvári Péter: Csend

18.000
Barabás Márton: Korpusz

16.000
Lugossy Mária: Zárvány

10.000
Romvári János: Szürke Hétköznapok

10.000
Tornay E.A.: Himnusz

28.000


 
Grafikák

 
Gellért B. István: A nagy nekropolis

4.000
Hegedüs L. László: Díszítő sor

2.500
Fillenz István: Lehetőség I-II.

4.000
Kalmár István: Hét

18.000
Lengyel András: Paszpartu-mű

4.000
Molnár László: Rajz III.

3.000
Sáros András Miklós: József Attila

3.000
Széchy Beáta: Allegró

5.000
Prutkay Péter: Bot

2.500
Wahorn András: Kihaltam

4.000
Záborszky Gábor: Dokumentumfilm I.

3.000


 
Festmények

 
Fehér László: Kép szöveggel

12.000
Gál Tamás: Konvulció

8.000
Ef. Zámbó István: Hol a gazda

6.000
Zrinyifalvi Gábor: Triplex Veritas

15.000
Wahorn András: A bálna belefúrja…

8.000
Véssey Gábor: p Brook tanulmánylap 3.

8.000
 
  Összesen: 192.000.-

 

A 200.000.- Ft keretösszegből fennmaradó 8.000.- Ft-ért a Stúdió Vezetősége El Kazovszkij terének egyik plasztikai alkotását javasolja megvételre /itt árazás nem történt, azért nem élhetünk konkrétabb javaslattal/

 

     

Mint a mellékelt listák is bizonyítják az 1980-as években folyt gyűjtésre vonatkozó adatok pontosabban nyomon követhetőek, mint a korábbiak. A Stúdió '87-re jutó 200.000 forintos keretösszegből a vezetőség mindösszesen 7 művész, 9 nagyobb értékű munkáját vásárolta meg. Ebből is kitűnhet, hogy a támogatások 1990-hez közeledvén egyre kevesebb fejlesztésre elegendőek. 1989 után teljesen meg is szűnnek. A rendszerváltás egyik következménye a Művészeti Alap felszámolása volt, ami egyet jelent a Stúdió Gyűjtemény „átmeneti” befagyasztásával is. Bár a Stúdió Gyűjteményben szerepelnek 1990 utáni munkák is, ezek vagy ajándékként kerültek a Stúdió birtokába, vagy az utolsó vásárlások alkalmával 1994-ben. A Stúdió akkori vezetősége ugyanis úgy határozott, hogy az archívumban kijelölnek olyan műveket, amiket eladhatónak nyilvánítanak. A művek értékesítéséből befolyó pénzt pedig a gyűjtemény utolsó fejlesztésére szánták. Azóta nem történt számottevő műtárgymozgás a Stúdió Gyűjteményében.

 

 

 


1 Horváth Márton: Művészetpolitika, húsz év távlatából. in: Kritikák és képek. Válogatás a magyar képzőművészet dokumentumaiból. 1945 – 1975. Corvina Kiadó, Budapest, 1976. 438. o.

2 Az Alkotóközösségekről és a Stúdió kialakulásáról bővebben lásd: Aknai Katalin – Merhán Orsolya: Belső Zsűri. A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának története 1958-1978. in: A Második nyilvánosság. XX. századi magyar művészet. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2002. 200-228. o.

3 Németh Lajos: Stúdió '66. in: Kritikák és képek. Válogatás a magyar képzőművészet dokumentumaiból. 1945 – 1975. Corvina Kiadó, Budapest, 1976. 276.o.

4 Aknai Katalin – Merhán Orsolya: Belső Zsűri. A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának története 1958-1978. in: A Második nyilvánosság. XX. századi magyar művészet. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2002. 220-221. o.

5 Merhán Orsolya: A Fiatal Képzőművészek Stúdiója története (1958-1978) 29. o.

6 1987. április 23.-i közgyűlés jegyzőkönyve 10. o.

7 Rózsa Gyula: Fiatalok Tárlata? A Stúdió 58-68 kiállításról. Népszabadság, 1969. január 10.

8 Merhán Orsolya: A Fiatal Képzőművészek Stúdiója története (1958-1978). 48. o.

9 Aknai Katalin – Merhán Orsolya: Belső Zsűri. A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának története 1958-1978. in: A Második nyilvánosság. XX. századi magyar művészet. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2002. 214. o.



Impresszum / Kapcsolat /                ©2008 FKSE