BOLDOGSÁGSZTEREOTÍPIÁK – Ferenczy Zsolt

Megnyitó: 2005. november 8. 19:00
Megtekinthető: 2005. december 2-ig
A kiállítást megnyitja: Szász György

Az Asterix képregényben, amikor a két gall kalandor Britanniába ért, a zuhogó esőben felvetették a napsütés exportálásának gondolatát. Erre idegenvezetőjüktől azt a választ kapták, hogy “Ahá, az a fényesség odafönt az égen! Erről a partról egyszer látta valaki, az is egy pofon után. ” Mivel jár a boldogság? Egyáltalán mibe fog kerülni? Apránként adagolt információt fülel a bejárat közelében elhelyezett óvodai gyerekportré a filctollal rárajzolt fejhallgatókban. A nagy egyéni program személyi kultuszában hőssé edződő ifjú lélek képmása alatt, rögtön a dögös kínai függönycsipeszek után, egy sárkupacból apró kar nyúlik ki. Az akvárium kaotikus agyagából kinövő teremtő kezecske két ujja közé csippentve lapul egy pirula. A felajánlás szere lehetne akár a Mátrix-kapszulák egyike, piros, vagy kék, de inkább lutri, ezüstös teklagyöngy. A pozitivista megismerhetőség jegyében figyeli és modellezi le az alkotó ennek a dipólus világnak a lehetőségeit. “Telekmódosítás”-aival, “tájsebészet”-ével kutatja a privát édent. Azért, hogy felmérje milyen tárgyak, és sztereotípiák lesznek társai – deduktív és induktív kutatásba kezd, és abban reménykedik, hogy saját javára tudja fordítani a tudományosság egyik alapvető kritériumát – a megismételhetőséget.
Ferenczy Zsolt különös édenkerti építészetével boldogság-receptet ajánl fel. Emlékszilánkokat, tárgyi emlékeztetőket állít elő. Műanyag játékokat, importált giccset, alkalmaz, aprólékosan transzformálva, pontosítva azokat saját elképzelése szerint. Csomagtartóban elférő emlékhely egy piedesztál-épülete, a mauzóleummá váló, magasított, aranylüszter tetejű jegyárusító bódé. Derékig érő égben, gomolygó narancssárga felhők között áll a fürdősós kutyafuttató platform, a csak befelé barátságos black and white cerberusokkal. Doboz alján lapul egy tápos kert is – a kínai császárok beásott univerzumaihoz hasonlóan – relatív mélységben.
A házi szentélyek, spéci kerti pavilonok között összeolvad a kint és bent. Külsős helyszínek objektumai lesznek domesztikált tárgyak, kirándulás fotók kerülnek bele egy sztereofénykép-nézegetőbe, hogy szereplői virtuálisan megidézve, háromdimenziósan keljenek életre.
A családi ház részletét bemutató dián, az oromzatra egybevágóan vetül a debreceni vidámpark jegyszedő bódé-makettjének árnyéka. Magánszuvenírek és az otthon formáinak egyeztetésével, igazolja, ellenőrzi, és terjeszti tovább a boldogság ikonográfiáját. Alakítható, megismételhető, átjárható kontinuitássá varázsolja a kiállítótermet – a művészet kedvéért hátrahagyott otthon után – az ideiglenes tartózkodási helyévé vált galériát. Zsebből mobilizálható önerősítések, biztonság kialakító stratégiák, török kamionfülke-belső hasonlatok bukkannak fel. Bízik a sztereotípiában és egyedi fejlesztésű jelképrendszerében, felidézve sokunk kedvenc mondását: Olyan boldog vagyok, ugye örültök ti is?
Szintézisbe kerülnek idősíkok. A múlt gyerekkori fényképe új kontextusban van. A jelen a művész szeretteinek, és a körülélő kellemes dolgoknak a felidézésében él. A jövőért, és a boldogság tartóssága érdekében, nem messze a lótuszvirág sarki fénytől, emeltetett egy szentély. Az imazsámollyal szemben, a karácsonyégőkből kuszálgatott káoszban, ott van a kiolvasandó csillagtérkép, prognosztikai keresőprogram. Stikában, a plafonon elhelyezett, fejre állított terepobjektum makett tetején, szív alakú posztamensről rádiós katona küld adatokat az ovis fotóportréra rajzolt fejhallgatókba, hogy minden oké lesz. Így biztat a Jóisten egy földre küldendő lelket egy Kft nótában: “Kovács Pál, ne félj már, egy egész élet reád vár”.
Kettősség olvasható ki egy dobozos kertet bemutató művéből. Játék kiskatona preventív feladatot lát el, egy nagy sejtet véd egy támfal mögött. A sejtre épített támfal kamuflázs- minta színei megegyeznek a támadó lopótök kiutalásból készült ivarsejt-idézetek színeivel. Rejtőzni, a kényszerű ellenlépésekig. Apró, lokális háború egy mini miliőben, amelynek törékeny idilljét leleplezi egy amatőr természetbúvár nagyítója. A veszélyt rejtő csend nem meditatív boldogság. Ez az utolsó pillanatig kivárt, kihúzott, kierőltetett nyugalom, ami után már minden más lesz. A dobozkert falán három szín: zöld, kék, fehér, egy családi birodalom trikolórja, utalásokkal a természetre, égre, végtelenségre, felhőre, tisztaságra.
Folyamatos a kettősség, a növényvédelem gyilkolással jár. Egyensúlyok, sztereóhatások, sztereotípiák érvényesülnek. Vegyük tudomásul a szimmetriát, mindennek van két oldala, mint a félbehajtásban megvágott papír karácsonyfadíszeknek, vagy a fenyőforma levegőillatosítóknak. Hadakozással megvédett biztonságérzetet ad, a felidézett jó által kívül rekesztett rossz. Műveljük kertjeinket, gondozzuk őket, amíg lehet. A gondozásban ott van a gond szócska. Minden jóban van valami rossz, de pontosan hol is van a bibi? A bíbelődés szó tövében – na jó, ez ál-etimológia volt, kíváncsi voltam figyelnek-e, amíg itt valaki megpróbál visszaszivárogni a paradicsomi állapotokba. Az áthatások, utalások rendszerében, lassacskán ínyenc tipológia körvonalazódik, és mélységesen személyes megközelítések tanúi lehetünk.
Karel Capek: A szenvedelmes kertész című művéből idéznék egy részt a novemberi kert virágainak szépségéről és tanulságáról, amely cáfolja az elmúlást, azonban inkább egy másik részletet citálok, amely talán hasznavehetőbb: “Megkérdeztem valakit, aki annak idején látogatóban járt Tolsztojnál, milyen volt az a híres Tolsztoj varrta csizma. Az illető azt mondta, bizony szerfölött silány. Ha az ember dolgozik, azért dolgozzék, hogy örömét lelje a munkában, vagy azért, mert érti a dolgát, vagy azért, hogy megéljen. Mert ha valaki elvből varr csizmát, elvből és erényességből dolgozik, az olyan munkát végez, ami sokat nem érhet.” További jó munkát!

(Szász György)

Támogatók:
Nemzeti Kulturális Alapprogram, HUNGART, Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma,
Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottsága