A MI HOLOKAUSZTUNK

A MI HOLOKAUSZTUNK*

* Amir Gutfreund: Ha­soa selanu (2000), magyarul megjelent: A Mi Holokausztunk (2013, Európa), fordította: Rajki András

A Holokauszt utáni harmadik generáció

A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület a JAK­-kal és a Marom Egyesülettel “A harmadik generáció” című közös platform keretein belül előadás­, beszélgetés­ és workshop sorozatot hirdetett.

A MI HOLOKAUSZTUNK kiállítás központi kérdése az, hogy mi lehet korosztályunk – a 35 év alatti képzőművészek – vagyis a Holokauszt utáni harmadik generáció szerepe a trauma feldolgozásában.
A Holokauszt első generációjához ­– annak átélőihez – és az 1945 után született második generációhoz képest ez az a korosztály, akik a rendszerváltás körül élték gyermekkorukat, a Holokausztot, mint eseménysort másképp ismerjük, mint a minket megelőző generációk.
A mi Holokauszt-­emlékezetünk egy harmadkézbeli ismereten alapul, nagyszüleink elbeszéléseiből, valamint az azóta született képi és médiareprezentációból áll össze.
Nemcsak a trauma után vagyunk 70 évvel, hanem az elsődleges-­emlékezet után is. Fontos szempont az is, hogy hogyan szól hozzá a mindenkori kortárs művészet a generációkon átívelő traumához.
A projekt célja ennek megértéséhez és feldolgozásához kapcsolodó művek létrehozása. Az emlékezés műfajának széles spektrumát, a társadalmi, politikai, személyes és családtörténeti nézőpontokat egyaránt célunk megjeleníteni.

Erre és az ehhez kapcsolodó a kiállítást megelőző workshop sorozatra reflektálva készült munkákat mutatjuk be a Stúdióban.

A kiállítás partnerei: Marom Egyesület, Memento70, JAK
A kiállítás megtekinthető: 2014.10.08­ – 2014.11.14.

A kiállításban részt vesznek:

Ádám Anna
Alpern Bernadett
Borsos Lőrinc
Erdei Krisztina
Halász Dani
Horváth Csaba Árpád
Klima Gábor
Rudas Klári
Sipos Eszter
Szemző Zsófi
Tulisz Hajnalka

Kurátor: Flohr Zsuzsi
Kurátor asszisztens: Gottfried Juli

A kiállítást megnyitja: Szász Anna Lujza, szociológus

 

Szász Anna Lujza megnyitó beszéde:

„Vannak dolgok, amik elmúlnak. Megszűnnek létezni. És vannak, amik megmaradnak. Régebben azt hittem, csak az emlékezetem csinálja. Tudod: vannak dolgok, amiket elfelejtesz. És vannak, amiket soha. De mégse. A helyek, a helyek még itt vannak. Ha egy ház leég, akkor eltűnik, de a hely, a képe – megmarad, és nemcsak az emlékezetemben, hanem ott kint, a világban is. Amire emlékszek, az egy kép, ami ott lebeg a fejemen kívül.” – magyarázza Sethé, a szökött rabszolganő, lányának, Denvernek.

Sethé, egy törvény elől menekülve megkísérli megölni mind a négy gyerekét, hogy megmentse őket attól a sorstól, ami neki jutott, de csak a legkisebb lányának sikerül átvágnia a torkát. Sírkövére annyit vés, hogy Kedves. Az írónő az anya segítségével emlékezik, az anya emlékezet-képein keresztül. „Ahol azelőtt voltam, hogy idejöttem, az egy valóságos hely. Soha nem szűnik meg. Még ha az egész farm meghal, minden egyes fa és fűszál, akkor se. A kép még ott van…” Ezekből a képekből szerkeszt össze egy varázslatos, különös, töredezett, ijesztő fotóalbumot a rabszolgaságról a feketék, a nők, az anyátlan gyerekek emlékére, amiben „az irodalom (a szöveg) csak lábjegyzet.”

A képek fel-felbukkannak, ismétlődnek, először csak keveset értünk, aztán lassan, fokozatosan egyre teljesebbekké válnak, és egészen máshogy értelmeződnek, mint első kontextusukban.

Az ismétlődés és a kép múlthoz fűződő viszonyának megértésére a Toni Morrison írásában gyakran előforduló újra-emlékezet (rememory) szó kísérel meg választ adni.

Alatta, az írónő, egy emlékre való emlékezés aktusát érti. Az újra-emlékezetet az emlékkel való fizikai vagy lelki-szellemi találkozás teremti meg. Olyan emlék-képekből áll össze, amikről „azt gondolta, hogy már elfelejtette.” Se nem felejtés és se nem emlékezés, hanem emlékezés a maga kitartó ismétlődésében. Egy kísérlet arra, hogy újra és újra el tudja gondolni a múltat, hogy megtalálja a módját az emlékezésnek egy olyan esemény kapcsán, amire nem lehet, nem jó, vagy a konkrét eseményektől való több-generációs távolság miatt, nehéz emlékezni.

Az újra-emlékezet egyfajta szemtanúság, amiben a képek ismétlődő megjelenésükkel az emlékek sajátként való megélését segítik elő. Ahogy kibomlik a történet, ahogy a nézőpontok változnak, ahogy egy-egy pillanat képisége megszilárdul, úgy kontextualizálódik újra az esemény Sethé, az írónő és az olvasó számára is, úgy társítanak hozzá vagy vesznek el jelentéseket, és rekonstruálják a történteket, anélkül, hogy létrehoznák azt úgy „ahogy történt.”

A bizonytalan kimenetelű emlékezet-munka úgy tűnik Sethé lánya, Denver esetében bír felszabadító hatással, s vonja magával a feldolgozás, a jótékony felejtés (s itt, a felejtés nem az emlékezés ellenpontja) lehetőségét. „Nem olyan történet volt ez, amit tovább kell adni” – hangzik el mantraszerűen többször is a történet végén az írónő intelme.

Azonban Denver (így a fiatalabbak), aki szintén hallgatója Sethének és ki van téve a képek látványának, kellő (idő és térbeli) távolságban az elbeszélt múlttól képes reintegrálni a képeket, s képes helyreállítani magában, azt hogy mi történt, úgy, hogy a törés annak szerves része maradjon.

Bármilyen törékeny is, de lehetőség ez nekünk, fiataloknak, itt Közép-Európában, hogy kellő távolságra a múltbeli eseménytől, a Holokauszttól, olyan nézők legyünk, akik nem csak szemlélők, hanem aktív befogadók, akik felelősséggel tartoznak azért, amit a képen látnak; nem csak megfigyelők, hanem aktív szervezői, strukturálói is a képnek.

De ki az a „mi”? Mi a tagság feltétele? Önbesoroláson, felhíváson, vagy besoroláson alapszik? Beszélhetünk e emlékezetközösségről a „mi”, azaz a többed/harmadik generáció kontextusában? Azaz egy olyan csoportról, amelynek tagjai közösnek gondolják el múltjukat? Milyen reprezentációs formák adekvátak ezen történelmi múlt megértéséhez? Milyen nyelvet beszélnek és hogyan kell olvasnunk ezeket a munkákat? Hol van az értékeknek és morális parancsoknak egyfelől, másfelől a képzeletnek az az érzékeny határmezsgyéje ami még nem triviális, provokáció vagy klisé?

Az itt kiállító művészek, érkezzenek az elkövetők vagy az áldozatok oldaláról, személyes érintettségükön keresztül kísérelnek meg emlékezni. Értelmezik, értelmet adnak a múltnak, ezáltal a jelennek és a jövőnek. Megfogalmaznak egy „mit”-t és felteszik nekünk a kérdést, hogy „ki vagyok én”?