események / archívum / 2005


 2005      2004      2003      2002      2001      2000 

 

2005-ben kezdeményeztem egy beszélgetés sorozatot a Stúdióban a hazai képzőművészeti szcénát -feltehetőleg - érdeklő kérdések köré. A "Te kinek csinálod? című, volt az első a sorban, melyben a meghívottakkal és a bekapcsolódó közönséggel kísérletet tettünk a célközönség fogalmának értelmezésre, a képzőművészet kontextusában. Meghívott vendég volt, Birkás Ákos, Sugár János, Szabics Ágnes, a beszélgetést Kozma Zsolt moderálta. A beszélgetésen több hozzászólás is elhangzott a közönség részéről, kiknek véleményét szintén tartalmazza a leírt, szerkesztett változat. A sorozat-nyitó beszélgetés időpontja, 2005. április 4. 19h volt a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában a Rottenbiller utca 35. alatt.

A beszélgetés során olyan kérdések merültek fel, mint a művészet és közönség viszonya, a visszajelzések fontossága, a művészeti infrastruktúra feladata és szerepe, a vizuális kultúra oktatása, és annak állapota.

Bár a beszélgetés több mint 2 éve történt, véleményem szerint a kérdésekben felmerülő problémák máig megoldatlanok, és aktualitásukat nem vesztették el.

Keserue Zsolt

2008. január 13.

A közönség Kozma Zsolt Szabics Ágnes Sugár János Birkás Ákos A közönség


A lejegyzett beszélgetés szerkesztett változata:


Kozma Zsolt: Teljesen nyersen és egyértelműen akkor a jelenlevő művészeknek szegezem a kérdést: Te kinek csinálod?

Szabics Ágnes:
Szeretném a legnagyobb közönségnek, de mindenki tisztában van vele, hogy nem nagyon látogatják a kiállításokat. Már a megnyitókon is lehet azt érzékelni, hogy a szűk szakmai réteg megy megnézni a kiállítást, - még azok sem igazán, szerintem egymás munkái iránt sem érdeklődünk kellőképpen - de a nagyobb közönség biztos, hogy nem.

Sugár János:
Úgy éreztem, hogy ez a indító kérdés végső soron arról szól, hogy ki miként határozza meg a saját maga számára, hogy mi az amit csinál. Mi a művészet? Bennem sosem merült fel, hogy kinek csinálom, mert nagyon sokszor olyan helyzetbe kerülök a munkáim során, hogy rendkívül boldog vagyok, ha valami az eszembe jut, és onnantól kezdve semmi más nem érdekel. Ez azt jelenti, hogy nyilván nagyon jó, ha sokan szeretik, vagy megnézik, de végül is a döntéseket az ember egymaga hozza meg. A döntés felelősségét nem tudjuk átadni másnak. Nem szabad azt hinni, hogy a művészet az kizárólag a menedzsment-elmélet és az ehhez kapcsolódó bürokratikus gondolkodásmód szerint zajlik. A művészet nem demokratikus, hiába szeretnénk, hogy az legyen. Rossz ember is tud jó művet csinálni, jó ember is tud rossz művet csinálni. Nincsenek olyan törvények, amikre hivatkozni lehet. Hogy mekkora aktuális közönségsiker övez valamilyen művészi akciót, annak sose volt jelentősége. Ha dada, vagy fluxus eseményeket nézünk, olyanokat amik később egyértelműen fontossá váltak, kiderült, hogy pár ember volt ott. Korántsem volt egy olyan népszerűsége, mint ahogy azt ma utólag gondolnánk. Ezért a „kinek csinálod”, szerintem ebből a szempontból csak egy felvezető kérdés, mert ami mögötte van, az sokkal érdekesebb, hogy mi is ez az egész? Lehet, hogy félreérthető, én azt tudom mondani, hogy én magamnak csinálom, és nagyon jól esik ha ebbe más is lát valami értelmet. Azt is megtapasztaltam a pályám elején, hogy milyen jól esik az embernek a teljesen alaptalan rajongás. Van egy zseniális művész, Sebeő Talán, aki hihetetlen lelkesen közeledett mindenhez, amit csináltam; és a meglepetéstől elállt a szavam, amikor észrevettem, hogy ez tulajdonképpen visszahat rám. Godardnak a Megvetés című filmje például akkorát bukott, mint egy ház, minden addigi rajongója azt gondolta, hogy eladta a lelkét a kapitalistáknak. Ha most megnézed ezt a filmet, az egyik legkomolyabb filmje, de amikor csinálta, mégsem tetszett senkinek, pedig már ismert, elismert művész volt.

K.Zs.:
Megteheti az ember azt, hogy figyelmen kívül hagyja a közönséget?

Birkás Ákos:
Van ugye ez az alapminta, hogy amikor a művész dolgozik, akkor a belső hangra hallgasson, az majd megmondja neki, hogy mi a jó. Ki más mondaná meg? Ha más mondja meg, vagy ha arra gondol, hogy vajon más mit szólna hozzá, akkor az már régen rossz. Ezt a hagyományos leckét tudjuk. A nagy kérdés az, hogy ebből a helyes, igaz, és nagyon erkölcsös, etikus művészi magatartásból, hogyan lehet egy nem rövidre zárt helyzetet csinálni. Nagyon érdekes, hogy miért értékelődött föl a művészet és a közönség kapcsolatának a kérdése mondjuk a 90-es évek folyamán. Az én generációm számára például az, hogy egy olyan abszurdum, mint a köztéri művészet az egy érdekes téma lehet még valaha, perverz és elképesztő gondolat volt.

Mindenkinek szüksége van egy bizonyos mértékű kapcsolatra a közönséggel, és ezt kell tudni bemérni az élet során. Van, akit zavar a dolog, van, aki számára abból rengeteg inspiráció jön. Hadd mondjak el egy anekdotát. Az első és utolsó kiállításom volt a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában, ami akkor a Bajcsy-Zsilinszky úton egy utcai kiállító helység volt. A 49-es villamos akkor még Budáról, a Móricz Zsigmond körtér felől a Nyugati, akkori Marx-térig járt. Amikor mentem a megnyitóra, gondoltam, nem szállok le a Toldi Mozinál, hanem a Marx tér felől jövök vissza, és a villamosról majd megnézem, hogy egyáltalán vannak-e ott emberek. Azt láttam, hogy rendesen nagy embertömeg volt, délután 6-kor, világosban. Annyira megrémültem, hogy nem szálltam le, hanem a Nyugatinál felszálltam a 6-os villamosra és hazamentem. Egyszerűen nem mertem odamenni. Ma már nagyon is odamennék.

K.Zs.:
Azt mondod, hogy kizárólag belső motiváció, kizárólag belső referencia pont, és egy teljesen önálló alkotói folyamat, amibe nincs bekalkulálva a közönség.

S.J.:
Nem egészen ezt mondtam. Hogy kinek dolgozom, hogy van-e elképzelésem arról, hogy ki az ideális közönség, olyan számomra nincs. Egy másik kérdés, hogy milyen visszajelzésére vagyok érzékeny, mi az ami visszahat rám. Ez azért érdekes, mert itt nagyon lehet érezni, hogy ki, Magyarország melyik történelmi korszakában szocializálódott. Mi - szerintem az Ákos is - azt éltük meg, hogy nincs visszajelzés, tehát nem is érdemes ezzel nagyon foglalkozni. Nyilván az ember nem is tud túl sok visszajelzéssel foglalkozni, vagy van egy limit, amíg a visszajelzéseket tudod kezelni, és ez valójában eléggé szűk. Amikor például a Ludwig Múzeum pénztárosnője gratulál az nagyon tetszik, de nem tesz boldoggá olyan rettenetesen. Viszont mondjuk, ha valaki más mond valami jót, az lehet, hogy igen. Az a visszajelzés-kör, amiből az ember valami energiát meríthet az viszonylag szűk. Ez nagyon finoman épül ki és mindenkinek a saját tapasztalatai és barátságai és érdeklődése szerint alakul. Ez valami olyasmi, mint egy kert, amit ápolni kell. De nagyon kevés elem van benne, mondjuk egy zen-kert. Egyszer a Stúdió kiállításon díjat kaptam, és azt a Károlyi Zsiga adta át nekem, mert ő volt a vezető. Az, hogy a Zsiga ott kezet fogott velem, az akkor egy óriási megtiszteltetés volt számomra. Ez egyfajta visszajelzésnek volt tekinthető, de lényegét tekintve, abban a korban abszolút mellékes volt a visszajelzés, mert senki nem kapott visszajelzést. Ennek igazából most lehet nagy hasznát venni, mert most a visszajelzések hihetetlen összevisszák, dekoncentráltak, motivációjukkal egyszerűen nem lehet tisztába kerülni, és egyszerűbb az egészet elfelejteni. Én erre utaltam, tehát, hogy kinek csinálja az ember, és hogy ki a közönség, szerintem az két különböző dolog. Nem azt mondom, hogy a belső hangra kell hagyatkozni, én nagyon sok külső hangra hagyatkozom. Szerintem mindenki úgy van azzal, hogy befolyásolhatóak vagyunk, és művészként, abból élünk, hogy hagyjuk magunkat befolyásolni. Kinyitunk egy újságot és látunk benne valamit, vagy hallunk, esetleg félreértünk valamit, vagy elmegyünk egy megnyitóra, ez mind befolyásol bennünket. De hogy mi az, amit én csinálok, abba, ha akarna sem tudna beleszólni senki, mert senki sem tudja, hogy mi az amit nem csinálok. Jó lenne, ha dörömbölnének az ajtón, hogy hol van kérem szépen a beígért új installáció! Senki nem tud erről semmit. Nincs semmiféle praktikus haszna, tehát ez nem olyan, mint amikor valaki sztrájkol, és akkor nem működik a tömegközlekedés, és mindenki rájön, hogy milyen fontos is az. Itt nincs ilyen. Egyszemélyes felelősség. Ezzel meg kell barátkozni. Ezt nem lehet áttestálni a közönségre, vagy valaki másra. Sokszor próbálkoztak, de ez sosem működött. Akkor sem, amikor tényleg olyan ideológiai környezet volt, hogy megmondták, és a művészek úgy gondolták, hogy azt követik, és úgy érezték, hogy ők bizony a dolgozó nép fölemelkedéséért dolgoznak. Ennek a szellemében csinálta Majakovszkij a Roszta ablakokat, sőt az egész konstruktivizmus ennek a szellemében fogant. Ők meg voltak győződve, hogy van egy közönségük, és nekik dolgoznak.

K.Zs.:
A referenciapontokat és a közönséget különválasztjuk. Ha a közönségtől érkezik valamilyen feedback, akkor azt mondjuk, hogy mindegy, nem neked csináltam?

S.J.:
Nem. Ha kortárs művészetről beszélünk, akkor arról van szó, hogy a kortárs művészet azért kortárs művészet, mert valamiképpen igyekszik olyan messze elmenni, amennyire csak lehet. Mint amikor valaki egy meredek sziklafalon igyekszik minél jobban lenézni. Én úgy látom, hogy a kortárs művészeti infrastruktúra, az úgynevezett frame, olyan mint egy kötél, ami megtartja és engedi, hogy még tovább menjen. A kettő szerintem így függ össze. Mindig az az érdekes, ami nem népszerű, és amit félreértenek. Ha valaki azon gondolkozik, hogy milyen művészetet hozzon létre, akkor csináljon olyat, amit garantáltan nem ért meg senki. Így van meg annak az esélye, hogy friss és érdekes legyen. Amit megértenek, vagy azért mert transzparens, vagy azért mert belepasszol, annak kvázi vége. Természetesen létezik ilyen, és szerethetjük is, de nem túl izgalmas.

K.Zs.:
Ha egy koncept mű készül és megértik az baj?

Sz.Á.:
Hát én azt nem tartom feltétlenül bajnak. Egy kicsit megfordítanám; szerintem nem annyira a művésznek van szüksége a közönségre, hanem az embereknek lenne szüksége a művészetre. Az természetes, hogy az ember elsősorban magának csinálja, és nyilván nem egy célközönséget figyelő marketing program szerint gondolkozik. Nem tudom, hogy ki mennyire figyeli azt, hogy ki vevő rá és hogyan. Nem ezen van a hangsúly. Én igazából azt sajnálom, hogy a kortárs képzőművészet több emberhez is eljuthatna, akiknek esetleg ez élményt tudna nyújtani.

K.Zs.:
Most pillanatokon belül eljutunk oda, hogy a hagyományos értelemben vett közönség siker, vagy akár a piaci siker stigmatizálódik. Akkor a nagy közönség körében sikeresnek lenni az ciki?

S.J.:
Van egy olyan mondás, hogy az ember nem tud napjában háromszor vacsorázni. Akármennyi pénzed van, akkor se tudsz reggeltől estig étteremben ülni, egy szinten túl nem tudsz többet elviselni. Megint csak ebben a pangásos világban amiben felnövekedtem, azt tapasztaltam, hogy ha megnézzük mi is az, hogy siker, az valójában valami olyasmi, hogy azt éreztetik veled, hogy szükség van terád, mint művészre. Akármilyen módon, vagy feladatokat kapsz, vagy kihívásokkal kell szembenézned, vagy kérdéseket intéznek hozzád. Én pedig azt találtam ki - és szerintem ez kivitelezhető, legalábbis nekem sikerült - hogy úgy dolgozzak, mint hogyha baromira sikeres lennék. Lehet, hogy a sikernek a pénz része hiányzik, de végül is lehet úgy gondolkodni és dolgozni, mintha rettentő sikeres lennél. Pontosabban, mintha a sikernek ez a valódi, fontos aspektusa jelen lenne állandóan az életedben. Tehát, hogy kvázi el vagy látva állandóan munkával, gondolkodnivalóval, alkotói feladatokkal. Nyilván nem véletlenül utaltam arra, hogy ez annak a furcsa korszaknak volt a stratégiája, de szerintem ez többé kevésbé azóta is működik. Olyan nyugalommal kell csinálni, mintha hihetetlen sikeresek lennénk, és rendkívül nagy érdeklődés mutatkozna a munkáink iránt. És akkor rájön az ember, hogy gyakorlatilag alig van különbség aközött, hogy ez valójában így van-e, vagy nincs.

B.Á.:
Én nem így látom ezt. Nagyon sokszor gondolok arra, hogy az úgynevezett 60-as évek végi magyar neoavantgárd azért lett végül szerencsétlen történet, mert nem tudott a nagyközönség előtt megjelenni. Nem tudott olyan nagy, nyilvános botrányt és feszültséget okozni, ami igazán elindított volna egy tisztázódást. Mint ahogy például a bécsi akcionizmus. Ez nálunk kimaradt, és mind a mai napig hiányzik. Valami, aminek akkor, egy adott történelmi pillanatban kellett volna megtörténnie. Az érzésem, hogy amiatt, hogy ez nem történt meg, bizonyos dolgokon a magyar közönség nem tud túllépni, és egy csomó aktuális problémával emiatt nem tud foglalkozni.

S.J.:
Egyetértek ezzel. 89-ig egy olyan kulturálisan represszív közeg volt, ahol ez megoldhatatlan volt. Vagy az volt a perspektíva, hogy az ember erről nem vesz tudomást, vagy az, hogy megpróbálja és akkor falakba ütközik, és előbb utóbb valamilyen elvetélt ötletnek lesz a megszállottja, és élete végéig azon görcsöl. A magyar, ún. liberális cenzúrának az egyik legnagyobb vétke az volt, hogy nem engedte, hogy a közönség találkozzon bizonyos műalkotásokkal. Nem az alkotásban akadályozták elsősorban a művészeket, hanem a publikálásban. Az úgynevezett második nyilvánosság egyre jobban és erősebben tudott önmagán belül kommunikálni, a művészet körein belül egy fantasztikus konjunktúra alakult ki, de ez a nagyközönséghez nem jutott el. A mai nap is ettől szenvedünk, mert azok a döntéshozók, akiknek adott esetben illene, hogy legyen valami ismerete, műveltsége erről a korról, az előző kor középosztálynak a gyerekei vagy tagjai voltak, akik a Nők Lapján vagy Képes Újságon kívül mást nem olvashattak. Ezekben nem jelent meg sem a Bercsényi 28-30-ról, sem másról semmi híradás, és ezért azt hiszik, hogy nem is volt ilyen. Itt megint többé-kevésbé a közönség sérült, a művészet pedig a közönség sérülésén keresztül sérült. Tehát az a figyelemhiány, ami ma van, az ennek a sérült helyzetnek egy több fázissal később megjelenő következménye. Abban a korszakban amiről beszéltem, a margóra szorított, úgymond második nyilvánosság egyre jobban kiteljesedett: a kortárs zene, művészet, film, tánc, színház, stb., mind jelen volt, és elkezdtek egymással foglalkozni, és nem azzal, hogy a centrumot valahogy megtámadják, mert az le volt betonozva, körbe volt bástyázva. Ez, vicces módon hasonlít a mai helyzetre.

K.Zs.:
Ez egy nagyon érdekes helyzet, hogy a művészet egy második nyilvánosság szerepet vállalt a 60-as, 70-es években. Ma pedig egy hasonló helyzetbe kerülünk, amikor megint csak a társadalmi problémákra szándékszik reflektálni a kommunikációjában. Ezzel együtt tartható az, hogy nem a közönségnek készül?

S.J.:
Úgy gondolom, hogy a fő probléma a művészeti infrastruktúrának és annak képviselőinek az ambíciótlansága, bátortalansága, vagy egyszerűen meghunyászkodása. Például 15 évnek és a Holokauszt 60. évfordulójának kellett eltelnie, hogy először - nem igaz, hogy először, mert volt a Polifónia kiállítás, ami eléggé következmények nélkül maradt - terítékre kerüljön egy olyan társadalmi probléma, mint mondjuk a diszkrimináció, vagy a roma és a meleg holokauszt, és hogy be lehessen mutatni, hogy a kortárs művészet képes ilyen témákban megszólalni. Egyébként óriási látogatószámokat produkált ez a kiállítás. 15 év alatt sok olyan téma lett volna, ahol a kortársművészeti megközelítés segítőleg tudott volna fellépni. Ezt a fajta bántó hiányt az említett magyar típusú cenzúra utóhatása okozza. Ez a cenzúra speciális magyar, mert ellentétben a kelet-német cenzúrával, ami teljesen más alapokon működött, mert már a produkció szintjén elvágták a lehetőségét annak, hogy valami létrejöjjön, addíg Magyarországon csupán nem adták meg a lehetőséget, hogy találkozzon a közönséggel. Nagyjából 88 óta lett volna lehetőség arra, hogy ezeket a szálakat újból összekötözzék, hogy ezeket a hiányosságokat pótolják. Senkinek nem jutott az eszébe, és ez nem a művészek feladata.

K.Zs.:
Ez kizárólag a közönségen múlik? Kizárólag a művészeten kívül álló embereken múlik, vagy nekik nem is feladatuk ezeknek a dolgoknak az áthidalása?

B.Á.:
Szeretném egy picit más szempontból nézni a dolgot. Ugye a képzőművészt a helyzete hajlamossá teszi arra, hogy néha az elszigeteltség érzése legyen napirenden. Különböző technikák vannak, hogy miként lehet ezt kivédeni; az ember csoportban dolgozik, vagy nem fest többet, hanem filmet csinál, stb. Másrészt a művésznek általában van egy homályos, talán öntudatlan, fantom képe a „közönségről”. Az egyik technika az, hogy az embert el kezdi érdekelni ez a ’fantom’. Állok a kép előtt, festem a képem, és mögöttem ott áll az emberek homályos tömege. Ennek a szörnyű tömegnek pedig lesz, vagy már van is valami véleménye. Szóval ez a fantom. Ezzel kapcsolatban elmondanék egy koromhoz illő történetet. A 70-es évek elején az elszigeteltség iszonyatosan bosszantott. Többszörös elszigeteltség volt, egyrészt az underground belterjessége miatt, másrészt, mert nem lehetett kiállítani. Akkor felfedeztem magamnak a művelődési házakat. Ezeknek rendszerint nem volt képzőművészeti programjuk, és ha én azt mondtam nekik, hogy én itt kiállítanám a munkáimat, akkor azt mondták miért ne? Nem volt zsűrizés és kiállítottam. Akkor a faluból vagy kisvárosból az emberek el is jöttek. Fogalmam sem volt, hogy kik, de ez közönség volt. Ezt a barátaim közül mindenki hülyeségnek tartotta. Mi a francnak kiállítani vidéken? Én jól szórakoztam, érdekes volt, hogy mit mondanak ezek az emberek, és visszahatott arra, amit csináltam. Mert mi érdekli ezeket az embereket? Nyilvánvaló volt, hogy a rendes, normális giccs érdekli őket. Ezen lehetett gondolkodni. Elkezdtem a tipikus szobabelsőket, és a tipikus új házakat festeni. Ez nagyon érdekelt. Igaz, ezt ők nem nagyon tekintették művészetnek, amit rögtön közöltek is velem. Azok, viszont, akik baromságnak tartották, hogy én egy művházba elmegyek, az underground-beli barátaim, azok egyszer csak felfedezték, hogy én hiperrealista festő vagyok. Engem a hiperrealizmus nem nagyon érdekelt. Lehetett volna fotózni, de én festeni szerettem, úgyhogy megfestettem ezeket. Ez talán arra példa, hogy szerintem nem annyira elvi kérdés, hogy az ember hogy áll a közönséghez. A közönséggel dolgozni egyszerűen nagyon érdekes, kreatív terület. Szóval, jó, ha valaki tud gondolkodni ezen a szinten is: a közönséggel való kapcsolatról van szó a művészetben.

S.J.:
Sokszor gondolkodom a közönségen, de inkább olyan értelemben, hogy hogyan lehetne a leginkább zavarba hozni az elképzelt közönséget. Hogyan tudnék olyasmit csinálni, amit ez a közönség nem képes feldolgozni és megemészteni? Pont ennél a tavalyi holokauszt kiállításnál számomra az igazi célközönség pont a diszkriminatív, vagy mondjuk rasszista ifjúság volt. Azon gondolkodtam, hogy hogyan lehet valami olyasmit csinálni, ami nem egy alibi munka, vagy nem egy klisé szerű dolog. Hogyan lehet csapdába ejteni a közönséget a saját gondolkodásával? Tehát hogy az legyen a mű, hogy a néző a saját gondolkodásának a csapdájába esik bele. Ez megint egy nagyon áttételes, nagyon indirekt kezelése a közönségnek. Megint csak nem az a színtiszta romantikus, vagy ideologikus elképzelés, hogy én márpedig ennek a rétegnek a felemelkedéséért, jobb életéért küzdök.

Amikor főiskolás voltam, akkor minden évben rendeztek egy hivatalos, nagy, tematikus kiállítást, volt Bartók, Kodály, Marx. Nagyon érdekes volt előre elképzelni, gondolatkísérletként, hogy hogyan fognak reagálni a többiek. Elképzeltem, hogy minden kedves kollégám Bartók-portrékat fog csinálni, és ahhoz képest ki tudtam találni azt, hogy mi az a disszonáns hang, amit én ebben az összhangban boldogan tudnék képviselni. Nyilván kell, hogy legyen valamilyen elképzelésed, hogy mi az a kor amiben benne vagy. Sokszor átéltem azt, hogy hogyan lehet tökéletesen ellene menni annak, amit a kor diktál. Ez nagyon felszabadult és jó érzés, olyan, mint valamilyen vitamin-bomba, vagy energia löket. Ezt az ember egy ideig nem felejti el, és ennek szellemében tud dolgozni.

K.Zs.:
Amikor az ember benne van egy főiskolai vagy egyetemi közegben, akkor állandó szakmai visszajelzéseket kap. Aztán amikor egyszer csak kikerül onnan, akkor az nem sokkoló élmény, nem egy referencia-pont vesztés? Nem ennek a helyére kéne a közönségnek bejönnie? Vagy mindenki olyan biztonságban érezte magát művészileg, alkotóilag, amikor kilépett a főiskoláról, egyetemről, ahol legalábbis voltak szakmai viszonyítási pontok és állandó szakmai visszajelzések? Hol kezd el, vagy hol kezdhet el számítani a közönség, ha egyáltalán?

B.Á.:
Én azt hiszem, átlagolva a tapasztalatomat, hogy az egyetem, főiskola után a művészek az intézmények irányába orientálódnak. Azokkal próbálják felvenni a kapcsolatot, és valamilyen együttműködést kialakítani. Ezek a művészeti intézmények tulajdonképpen arra vannak kitalálva, hogy a művész és közönség közti kapcsolatot moderálják és csatornázzák. Amit fiatal művészek célba szoktak venni, a kiállítási intézmények, a galériák, és a művészeti iskolák, ahol tanítani lehet, azok tulajdonképpen mind a közönség felé is irányulnak. Azt ritkábban látom, hogy valaki valamilyen stratégiát találna ki arra vonatkozóan, hogy ő maga vegye fel a közönséggel a kapcsolatot. Majdnem, hogy azt mondanám, mint vállalkozó. Itt megint felbukkan az intézményekhez való hozzáállásunk kérdése, ami nagyon összefügg a közönséggel. Bizonyos értelemben mondhatja a művész azt, hogy én hallgatok a belső hangra, és van egy csomó művészeti intézmény, akiknek az a dolguk, hogy intézzék, hogy amit én csinálok az a közönség elé kerüljön. Ez egy passzív, nem nagyon kreatív mód, de megengedett.

Sz.Á.:
Egy intézménynek könnyebb azért a közönséggel foglalkozni, mint egy művésznek egy személyben. Te megcsináltad, de az sem volt egy olyan nagy közönség. Nyilván akkor neked az fontos volt, hogy olyan emberekkel találkozz, aki nem a szakmai közönség.

B.Á.:
Én is intézményre hagyatkoztam, elmentem ezekbe a művelődési házakba és a közönség azért jött oda, mert a művházban volt valami. Olyan jó sose voltam, hogy elmentem volna falura és a főtéren kiírtam volna, hogy Birkás Ákos kiállítás, és kitettem volna a képeimet az ABC elé. Ha ezt megcsináltam volna, akkor most levenném magam előtt a kalapomat, de erről szó se volt.

Sz.Á.:
A művésznek nem biztos, hogy az az elsődleges feladata, hogy közönséget szervezzen.

K.Zs.:
Kissé úgy kezd kirajzolódni, hogy nincs probléma. Van művészet, van ami eljut a nagyközönséghez, van ami nem jut el, és tulajdonképpen ez így van jól. De így van jól?

B.Á.:
Szerintem az a kérdés, hogy meg vagyunk-e elégedve avval, ahogyan az intézmények intézik a dolgokat a közönség viszonylatában. Ha igen, akkor jó. Ha nem vagyunk megelégedve, akkor is jó. Ha pedig valamit csinálni akarunk, akkor nincs más, mint hogy az ember vagy el kezd hőbörögni az intézménynél, vagy megpróbálja a spanyol viaszt feltalálni a közönségnél.

K.Zs.:
Illetve ha nem vagyunk megelégedve, akkor miért is nem vagyunk megelégedve? Mi az ami kell?

B.Á.:
Mi az, amit hiányolunk az intézmények működésében a közönséget illetően? Mert ha erre a kérdésre válaszolni tudunk, akkor meg tudjuk válaszolni azt is, hogy mit kéne nekünk máshogy csinálni, és azt megtudjuk-e egyáltalán csinálni vagy sem. Nem egy ember feladata ez, össze kell állni egy csapatba, és ki kell találni a programot. Fél év alatt olyan művészetet lehetne csinálni, amire a világ felfigyel.

S.J:
Szerintem itt ez már létrejött valamennyire. Most végül is mindegy, hogy az intézmények miért nem működnek tökéletesen. De abban a nagy érdeklődésben, ami a ami public-art felé megnyilvánul, abban szerintem a művészeknek a helyzetfelismerése keresendő, hogy nem érdekeli a közönséget, ami az úgymond white cube-on, tehát a megállapodott, berendezkedett művészet intézményrendszeren belül történik. A művészek ösztönösen keresik, hogy miként lehetne ezen a helyzeten változtatni. Példa erre a „Szerviz” koncepció, ahol a magyar művészeti infrastruktúra, a művészeti írók és kritikusok megint csak egyszerűen nem vették észre, hogy milyen zseniális fogalmat dobott be az a kurátor, aki ezt kiállítást kitalálta. Ez egy nagyon érdekes, magyar változata a public-artnak, annak, hogy miként lehet a közönség orra alá dörgölni a művészetet. Hogyan lehet olyan helyzetet kreálni, amit nem lehet nem észre venni, amibe beleütközik, és ami után érzi a néző, hogy most neki kell lépni, hogy rajta a sor. A public-artnak ez a szűkös, de mégis valamilyen konjunktúrája Magyarországon abban keresendő, hogy a művészeknek elegük lett abból, hogy az intézmény rendszer hihetetlen nehézkesen, ügyetlenül, szomorúan működik, és elkezdtek kipróbálni valami mást. És ez passzol ahhoz a folyamathoz, hogy a művészet kiterjesztése nevében kifolyik a művészet a múzeumokból és galériákból, kifolyik a közéletbe.

B.Á.:
Hadd értsek ezzel egyet. Hihetetlenül frissítő minden, ami megjelenik az utcán, csak úgy, közvetítő intézmény nélkül. És amúgy is, mi az hogy intézmények? Egyik ilyen, másik olyan. De egyébként nagyon egyetértek a street-art -tal és public-art -tal.

K.Zs.:
Ezeknek az intézményeknek van még egy nem elhanyagolható feladatuk; hogy mennyi pénzt osztanak ki. Ezt a pénzt bizonyos információk és mércék mentén osztják. Ezzel is elégedettek vagyunk?

Sz.Á.:
Melyik intézmény oszt? Kinek?

S. J.:
Azt látom egy komoly gondnak, hogy az állam, ha van pénz, akkor túl nagy összegekben gondolkodik. Nyilván azért mert abból el lehet lopni, meg kavarni lehet vele. Tehát nem azzal foglalkozik, hogy hogyan tudna hatékonyan, a megfelelő fázisban odanyúlni a kultúrához, konkrétan valamilyen projekthez; hanem azon gondolkodik hogyan tudna a lehető legegyszerűbben megszabadulni, mondjuk egy nagy összegtől úgy, hogy abból valamilyen úton-módon vissza is kerüljön a haverokhoz. Szerintem nagyon hatékony művészettámogatási programot lehetne csinálni akkor, ha megfelelően érzékeny pontokon akár 50 000, 100 000, 200 000 forintos támogatásokat lehetne egyszerűen és gyorsan a megfelelő helyekre eljuttatni. Ha csak a nemzeti színház épület költségvetésének az egynegyedét a film és a színház szakmára fordítják, sokkal hasznosabban költötték volna el a pénzt. Ha akarták volna. Senki nem kérdezte meg, hogy miért kell egy Disneylandet, egy koncentrált szórakoztató központot létrehozni. A politikusok boldogak voltak hogy milliárdos nagyságrendekben lehet pénzt keverni, osztani, és ha olyan nagy a nagyságrend, abból jut mindenkinek. Az egész egy nagy félreértés lett. Amíg ez a figyelem nem nevelődik ki, hogy hogyan lehetne minimális összegeket a megfelelő helyre eljuttatni addig az egész támogatási rendszer egy bürokratikus hülyeség marad. Nyilván néha jó helyre megy, néha rosszra. Ha tényleg a jövő művészetéről akarunk gondolkodni akkor nem milliókban kell gondolkodni, ugyanis a kortárs művészet előnye az, hogy baromi olcsó. A művészek is olcsók, a műtárgyak is olcsók, és a támogatás is olcsó. Tehát az apró dolgok a fontosak és amíg ide nem jutunk el addig szerintem folyamatosan lehet vitatkozni de semmi sem fog megváltozni.

B.Á.:
…az összes további következtetésed remek, csak a premissza rossz, mert nem akarnak a jövő művészetével foglalkozni..Az a javaslatom, hogy kanyarodjunk vissza a tulajdonképpeni témánkhoz, mert úgy veszem észre, az ilyen beszélgetésekben előbb utóbb odakanyarodunk, hogy az intézményeket szidjuk és a pénz elosztással elégedetlenek vagyunk. Németországban vagy Franciaországban, Hollandiában nem ez az elsőrendű dolog, bár lehet, hogy a művészeket ott jobban támogatják.

Tóth Károly:
Ez nem igaz. Onnan jövök. Ki kell harcolni, ki kell verni belőlük a pénzt.

B. Á.:
Az intézményekből?

T. K.:
Hát persze. Lobbizni kell.

B. Á.:
Az ember, akár fiatal, akár idősebb művész, a lehető legkevésbé az intézményekkel szemben legyen kreatív Magyarországon. Ne legyenek illúzióink. Főleg akkor, ha ezt a kreativitást az ember a közönség irányába akarja megmutatni. Amennyire lehet, tessék az intézményeket elfelejteni...Ha én most fiatal lennék inkább a közönség felé irányítanám az energiáimat.

Sz.Á.:
Érdekes megfigyelni, hogy ott van a MÜPA és ha közönségről van szó, oda most sokkal többen betévednek, mint a régi helyre; a várba, mert van ott még egy csomó egyéb dolog is.

K. Zs.:
De azok az emberek akik most bemennek és korábban nem mentek be, azoknak önmagában olyan sokat nem mond...

B.Á.:
Azért ne minősítsük a közönséget. Nem ezen múlik. A Ludwig nem a mi kreativitásunk területe.

Mécs Miklós:
Ha közönségről, kreativitásról, meg intézményekről beszélünk akkor az oktatásról, az általános és a középiskolában folytatott oktatásról is lehetne szó. Azok is intézmények, és ott is lehetne kreatívan fellépni, az is termelné a közönséget...

B. Á.:
Megmondom őszintén ezzel kapcsolatban szkeptikus vagyok. Én életemnek ebben a szakaszában egyetlen egy tekintélyre hivatkozok, saját magamra. Elnézést. Nagyon ízléstelen. A hetvenes években jobb híján minden energiámat a tanításra összpontosítottam. Esküszöm nagyon jó tanár voltam. Lehet, hogy most már meghülyültem de baromi jó tanár voltam. A gyerekekkel össze lehetett kacsintani, és pontosan tudták, hogy amit tanítok azt nem szabad tanítani. Nagyon élveztem, és a gyerekek istenien szórakoztak, de több nem jött ki belőle. A hosszú távú statisztika azt mutatja, hogy azokból a képzőművészeti gimnáziumi osztályokból, ahol szerintem nem tanítottak jól, ugyanannyi jó fiatal művész került ki, mint tőlem.

S.J.:
De mikor jön ki az a dolog?

B. Á.:
Hát ez az....Nincs semmi visszajelzés....Jó, rájöttek néhányan, hogy ebben a formában ez egy jó lehetőség...de én nagyon szkeptikus vagyok.

M. M.:
Milyen visszajelzés? Mit jelent a visszajelzés? Az utcán sétál a diák és észrevesz dolgokat maga körül. Nem kell ehhez feltétlenül elmenni egy múzeumba, vagy az összes kis galériát végig járnia, hanem esetleg észreveszi mi az, ami nem olyan megszokott, ami érdekes, ami furcsa...

Sz.Á:
Szerintem nagyon sokat lehetne lendíteni, de az oktatás az szinte egy reménytelen, vagy nagyon lassú folyamat...

M.M.:
Ez a terület sokkal fontosabb mint az, hogy ki hogyan osztja a pénzt.

Sz. Á:
Persze fontosabb lenne de az oktatás területén a művészeknek végképp nincs beleszólási joguk...

M.M.:
A Képzőművészeti Egyetemen a diákok nagy része pedagógiát tanul, és mikor végez nem a művészetből, hanem a tanításból fog megélni. Ez az ő felelősségük...és az ő tanításukon múlik..

Sz. Á:
...és sokan tanítanak közülük a tanárképző főiskolákon rajztanárokat....és ami ott folyik, az a legtöbb helyen szerintem botrányos. Ugyanazt, ugyanolyan módszerekkel tanítják, mint negyven éve. Pár ember próbál tenni valamit, de szinte reménytelen a helyzet. Mindenki ragaszkodik a pozíciójához...

K. Zs.:
Te is tanítasz ugye?

Sz. Á.:
Hát én elég érdekes módon tanítok. A Műcsarnokban és a Ludwig Múzeumban a kiállításokon tartok múzeumpedagógiai foglalkozásokat. Meghirdetjük mindenfelé, és jönnek Budapest legkülönbözőbb iskoláiból. A tanárok veszik a fáradtságot, hoznak egy osztályt és a kiállításon akciózunk..

K. Zs.:
És ezt a Műcsarnok, illetve a Ludwig Múzeum fizeti?

Sz.Á.:
Igen. Ezek egyszeri alkalmak, de azért nagyon sok olyan osztály van, ami visszajár.

K.Zs.:
Léteznek tankönyvek? Vagy van valamilyen segédeszköz, amiből lehet ezt a tanítást csinálni? Amiből magyar kortárs képzőművészetet lehet oktatni?

Sz.Á.:
Nem nagyon van szerintem ilyen tankönyv.

S. J.:
Nem is a magyar kortársművészet tankönyv hiányzik. Hihetetlen az, ami az általános és a középiskolában művészeti oktatás címén történik. Az valami elképesztő. Egy közhelyes, merev - és nem is idejétmúlt mert még az is valami dicsérő jelző lenne - kreativitás ellenes légkör van jelen az iskolákban. Képtelenek a tanárok bármit is kezdeni olyan jelenségekkel, aminek a megítélésére a tankönyvben nincs minta. Egyszerűen elidegenítik a tanulókat a saját kreativitásuktól, és távoltartanak generációkat így a kortárs kultúra megismerésétől. Nem a tankönyvekben van a hiba. Bizonyára a felsőoktatásnak egy olyan szelete a rajztanár-képzés, amit jobb híján választanak többségében az emberek. Pár évvel ezelőtt a főiskola akkori rektora, Szabados Árpád, kötelezően végigkergette a teljes tanári gárdát azon a felvételi anyagon, amit a továbbképzésre jelentkező rajztanárok produkáltak. Nem lehet leírni azt a fajta fantáziátlan, giccses gondolkodást, amit ott látni lehetett. Pedig ambiciózus tanáremberek felvételi munkái voltak. Nem arról van szó, hogy nagyon forradalmit vagy merészet, vagy akár kortársra utaló dolgot várt volna az ember, csak a minimális ízlést, kreativitást. Minden esetben a közhelyekhez tértek vissza a megoldások. A giccshez és az ötlettelenséghez. Na most, ha ezek elkezdenek tanítani minden egyes szavuk - pontosan az inkompetenciájuk miatt - káros lesz. Egy tanár mikor a saját hozzá nem értését egy autoriter helyzetben próbálja érvényesíteni, na ennél szomorúbb végeredmény nem születhet. Nyilván vannak elkötelezett és nagyon kreatív tanárok is, de a többség ... agyrém. Nem véletlen, hogy a street-art olyan nagy népszerűségnek örvend. Mikor a Moszkva téren csináltam ezeket a beszélgetéseket, a fiatalemberek közül szinte mindenki, aki elkezdett önmagáról beszélni, a street art-ot felhozta, mint egy pozitív, közösségi élményt, amiben kiélheti a kreativitását, és ez gazdagítja az életét. Szerintem a mostani street-art konjunktúra nagyon erős kritika a művészetoktatással és a köztéri viszonyokkal szemben.

M.M.:
Nem ezzel van a baj szerintem, hanem hogy az óvodai komplex művészeti nevelés után rögtön bekerülnek egy olyan helyre, amit úgy hívnak, hogy rajzóra, és irodalom óra, és nem úgy, hogy művészeti nevelés. Mindent szétválasztanak. Rajzórák folynak, ahol a tanár nagyon „humánusan” azt mondja, hogy úgyis sokat kell tanulnotok, inkább most nevetgéljetek és beszélgessetek.

B. Á.:
Ebben biztos igazad van. Én mégis kicsit úgy látom az ilyesfajta, meg általában a panaszos hangokat, mintha itt például, most grafiti művészek ülnének és panaszkodnának, hogy a városrendezés nem bocsát elég szabad falfelületet a rendelkezésükre. Álljon meg a menet, vagy szabadságharcos az ember vagy nem....Nem tudsz mást tenni, csak azt, hogy amit csinálsz azt a lehető legjobban csinálod...

M.M.:
Szerintem ezen biztosan lehet változtatni, de ha nem beszélgetünk erről ..akkor csinálja mindenki a saját dolgát, és akkor egyáltalán nem kell beszélni semmiről...

Katarina Sevic:
Szerintem az egész magyar kultúrpolitikával baj van. Miért nincs normális képzőművészeti műsor a tv-ben, ami nem éjfélkor kezdődik? Miért nem lehet művészként letelepedni Magyarországon? Miért nem létezik a művész vízum? Ez minden fejlődő országban van már régóta. Ezek lehet, hogy apró dolgok...

Keserue Zsolt:
Azért van éjjel fél kettőkor képzőművészeti műsor, ha egyáltalán van, mert nincs jelentősége a vizuális művészetnek Magyarországon. Azt nem tudom, hogy máshol mennyire fontos, de itt tradicionálisan kicsi a jelentősége.

Katarina Sevic:
Nincs jelentősége mert nem kommersz.

Keserue Zs.:
Talán egy héttel ezelőtt beszélgettünk hasonló témában egy művészbarátommal Várnai Gyulával, és említettem neki, hogy lesz egy ilyen klubfoglalkozásunk közönség és alkotók viszonyáról. Ő nagyon szkeptikus volt az egésszel és nem is értette, hogy mit akarok, miért kell erről beszélni. Ennek ellenére megkérdeztem, hogy ő mit gondol a közönségről. Szerinte a művészek olyanok, mint a tudományos kutatók. Mi „kutatunk és kutatunk”, konferenciákat rendezünk, amiket kiállításnak hívunk és az eredményeink szép lassan évek, évtizedek alatt beivódnak a társadalomba és megváltoztatják azt. Tehát ő nem is érti, hogy miért szükséges erről a közönség kérdésről beszélni, mivel a tudományos kutatónak sincs közönsége, pontosabban csak szakmai közönsége van. Kutatnak, megbeszélik eredményeiket, kapnak rá állami pénzt, vagy az ipar támogatja a tevékenységüket, aztán publikálnak a szaklapokban, végül az eredmény beépül az iparba, a társadalomba. Ennek analógiájára működünk mi is, művészek.

Sz. Á.:
Na jó, de azért a képzőművészet mégis egy szórakoztatóbb műfaj.

Keserue Zs.:
Én vitatkoztam vele és avval érveltem, hogy a képzőművészet nem tudomány, hanem egy más jelenség, más a funkciója mint az előbbinek. A képzőművészet hatással van, és hatása kell hogy legyen a közönségére. Természetesen a tudománynak is hatása van, de sokkal közvetettebb módon. A művészet viszont közvetlenül is tud hatni. Szerinte képzőművészetnek van egy nyelve, amit meg kell tanulni, és aki nem ismeri ezt a nyelvet, az kimarad, nem fogja érteni a képzőművészetet, számára érdektelen lesz. Azt válaszoltam, hogy te nagyon szereted a zenét, vagy az irodalmat és jó könyveket olvasol, holott sem zenész, sem irodalmár nem vagy. Foglalkozol vele, de hát képzőművész szemmel és annyi bázis tudással, amit a közoktatásban elsajátítottál. Rád is hatással vannak azok az irodalmi- vagy zeneművek, filmek, amit jelentős művészek készítettek. Miért ne hathatnánk mi is így, tevékenységünk miért ne lehetne ilyen közvetlen hatással a közönségre?

M.M.:
Hát például erre azt tudnám mondani, hogy ha már panaszkodni kell, azoknak panaszkodjon az ember, akiknek lehet. Nem hiszem azt, hogy Kodály Zoltán annak idején nem panaszkodott azoknak, akikkel kidolgozott egy olyan zenei szisztémát, ami miatt a zenei oktatás messze nem ott tart, mint a képzőművészeti oktatás. Tehát valamikor meg kell ennek változnia, ezt nem lehet annyiba hagyni mondván, hogy változtathatatlan hagyjuk úgy ahogy van, mi meg csináljuk a saját programunkat. Olvastam Kodály intézmény kritikáit. Hogyha átjavítanánk azokat a szavakat, amik csak a zenei oktatásra vonatkoznak, közölni lehetne bármelyik lapban. Ezek ugyanúgy érvényesek ma is, negyven év múltán.

S. J.:
Miért van az, hogy mondjuk egy átlagos irodalombarát fel tud sorolni, azaz meg tud különböztetni rengeteg különböző írói hangot, Konrádot Kukorellytől, és a múltból és a jelenből is viszonylag sok alkotót ismer. Miért nincs ez így a képzőművészetben? Miért nincs ilyen módon jelen a képzőművészet? Lévén vizuális médium, egyszerű befogadni, de ahhoz, hogy képzőművészetben ítéletet tudjunk alkotni, ahhoz egyfajta önállóság szükséges. Magyarországon ez a fajta véleményalkotási bátorság ismeretlen. Nincs olyan, hogy valaki valami mellett egyszerűen kiálljon, hanem mindig megvárják, hogy valaki majd szóljon és akkor utána lehet majd menni. Szerintem ez nyilván a 20. századi történelemre vezethető vissza, és még csak nem is rendszer specifikus. Így volt az előző rendszerben is, sőt még az azt megelőzőben is. Mindig így működött, és szerintem azért mert vélemény nyílt vállalása a szabadságra vezethető vissza. Az új művészeti jelenségek interpretálásához figyelem, nagyvonalúság, kezdeményező készség, affirmatív hozzáállás kell, mindaz, ami történelmileg hiányzik Magyarországon. Ez a helyzet annyiban romlott, hogy a hiányzó nemzeti identitás fikciójának a generálásához a műveletlen politikusok egy alkalmas eszközt találtak a vizuális kultúrában. Lefordítva ezt a mindennapokra, például az lep meg, hogy itt-ott tényleg egy-két jó koncepció, izgalmas kortársművészeti fogalom tűnik fel. Ilyen volt például a „rosszcsontság”. És lehetett volna vele tovább dolgozni: van tradíciója, például az Indigó csoportra is mondták, hogy rosszcsont, az egész public-art is gyakorlatilag ilyen – de ez a jó fogalom is elfelejtődött. Mintha valami vakfoltra esne. Beuyst például meg kellett védeni Németországban, és megtették, vagy pl. a szaros pelenka, amit Mary Kelly (Post-Partum Document) kiállított, manapság az már egy klasszikus műnek számít, de el lehet képzelni azt a konzervatív kritikát ami fogadta. Hülyeségnek tartották, de pár művészeti író, kritikus azt mondta, hogy tudnának azért érveket is mondani arra is, hogy ez nem hülyeség. Ilyesmi itt nincs. Magyarország a 20-as évek óta - mióta elvesztette a középhatalmi helyzetét - egy boldogtalan igazodó lett.

B. Á.:
Reménytelen dolog azt magyarázni, hogy Magyarországon miért áll olyan rosszul a vizuális kultúra. Biztos a törökök az oka, vagy a Habsburgok vagy Árpád apánk későn jött....szerintem ez sehova nem vezet, és csak démonizálja, rögzíti a dolgokat. Az, hogy ma a képzőművészet se a médiát se az embereket nem érdekli, az egy helyzet. Ennek az az oka, hogy nem lép fel elég agresszíven. Nem az, hogy nem elég jó, nem elég korszerű, persze ez is benne van. De hiába lenne jobb, korszerűbb, még mindig nem vennének tudomást róla. Sokkal elszántabb, sokkal agresszívebb stratégiát kellene kidolgozni legalább egy pár generációnak.

S.J.:
Nézd, a Szentjóby kiállított több mint 3300 bad drawingot a Műcsarnokban egy olyan környezetben, amikor az ő generációja ezeket a gusztusos retrospektív kiállításokat csinálta. Ez egy hihetetlen szép kiállítás volt. Bátor, és egyszerű volt, de egyetlen írás nem jelent meg róla. De miért?

B. Á.:
Mert egy nemes revival volt, nem egy agresszív kiállítás. A 70-es évek programjának nagyszerűen, etikusan megoldott, tiszteletreméltó felfuttatása volt.

S.J.:
Egy bátor gesztus volt. De ezt sem írta meg senki, semmit nem írtak róla. Mindenki lapított mint szar a fűben. És ez egy baromira mérgező helyzet. Sok ilyen eset volt. Például, amikor 98-ban Losonczy Tamás volt kiállítva Schneemeier Andreával a Képíró utcában, és erre a remek helyzetre senki sem mozdult rá. Mintha nem vennék észre, hogy ilyesmiből inspirációt, gondolatokat lehet kifacsarni. Nem éreznek rá, nem veszik észre, hogy itt be lehetne dobni fogalmakat, hipotéziseket, hátha működik, játszunk vele, gondolkozzunk rajta.

M.M.:
Nem tudom, hogy kapcsolódik ide, de a korábbiakat folytatom újra. Nem kell ilyen nemzeti sajátosságra fogni, se beszariságra, vagy a törökökre... ez is az oktatásból ered. Bekerül egy olyan gépezetbe a gyerek, ahol felelnie és vizsgáznia kell. Nincs beszélgetés tanár és diák között, így nem fog soha megszólalni senkinek sem.

Kokesch Ádám:
És amit a Miki mond az csak a közoktatásról szól. Ennek a másik fele, hogy a főiskolán (MKE) dúló viszonyok kábé ugyanezek. Ha a főiskolán változnának meg ezek a nézőpontok, meg a szemlélet, akkor talán már előbb tartanánk. Precízen ugyanaz zajlik a főiskolán, mint a közoktatásban.

B.Á.:
Nem panaszkodni kéne, hanem iszonyatosan dühösnek kéne lenni. Az a helyzet, hogy mind túl finomak vagyunk. Hogyha megnézzük azt, ami ma a világban a képzőművészetben érdekes, akkor legnagyobb része meglehetősen agresszív. Itt, nálunk, egy olyan megcsontosodott, bamba közeget, nem is falakat, hanem 30 m-es vastag földsáncokat kéne áttúrni.

Tóth Károly:
Azok az emberek, akik ezt nem akarják csinálni, azok szépen elmennek ebből az országból. Mert most már nincs ilyen hogy magyar, Európa van. Elmennek, egyszerűen itt hagyják az egészet, ha ez kevés. Sokan mondták, hogy itt mindent megkaptak már, unalmas, kicsi az egész. Ismerem mit mond a másik, többet akarok csinálni és elmegyek. Egyikkel itt találkozom, másikkal ott, néha haza jön és itthon is a karrierjét próbálja csinálni, mert itt kezdte, és mert elkötelezettséget is érez. Az emberek szépen elmennek, ez ilyen egyszerű. Kiürül az ország.

B. Á.:
Nem baj ez, lássanak világot, nyissák ki a szemüket és hozzák haza a tapasztalataikat.



Köszönöm Szalai Borbálának a szöveg feldolgozásában nyújtott segítségét.




<< 2005