Travelling without Moving – Anne de Vries

Megnyitó: 2004. december 8.
Megnyitó: 2005. január 16-ig

Résztvevő művészek:
Stúdió Galéria:
Anne de Vries
Trafó Galéria: Hendrik-Jan Hunneman, Gabriel Lester, Raymond Taudin Chabot, Edwin Zwakman
W139 , Amsterdam: Rosa Barba, Csörgő Attila, Sagi Groner, Gyenis Tibor, Kaszás Tamás, Kisspál Szabolcs, Kis Varsó (András Gálik, Bálint Havas), Kokesch Ádám, Gabriel Lester Menesi Attila, Sugár János, Várnai Gyula, Jan Kempenaers, Thomas Mohr
Kiállítótereken kívüli projektek: Erick Beltrán, Raymond Taudin Chabot, Elske Neus
Kurátorok: Ann Demeester, Molnár Edit és Somogyi Hajnalka

A kiállítások megtekinthetők: 2004. december 8. – 2005. január 16., Budapest
2004. december 18.  – 2005. Január 23., Amszterdam

A Traveling without Moving három kortárs művészeti kiállítóhely, az amszterdami W139, a budapesti Stúdió Galéria és Trafó Galéria együttműködéseként jött létre.

A kiállítás megvalósulásával egyidőben, az Európai Unió bővítésének apropóján Európa-szerte számos kulturális esemény zajlik.
A Travelling without Moving a Hongarije aan Zee, Magyar Kulturális Évad Hollandiában 2004 keretében kerül megrendezésre.

“A legrosszabb dolog, ami egy művésszel történhet,
hogy saját országát kell reprezentálnia.”
/André Breton/

A Travelling without Moving egy Budapesten és Amszterdamban párhuzamosan zajló projekt; egy olyan koprodukció, amely végső formáját nem egy utazó kiállításban találja meg, hanem egy azonos időintervallumban, különböző helyszíneken történő eseménysorozatban. A kurátorok egyik alapvető célja az volt, hogy a kulturális csere fogalmának kiterjesztésével túllépjenek a kétoldalú nemzeti reprezentáció ideáján és bevett gyakorlatán. A kulturális transzplantáció módszerének egyszerű alkalmazása helyett egy olyan alternatív, viszonylag egyszerű modellt próbáltak megvalósítani, amely túlléphet egy hivatalos kulturális csere-struktúra megkötöttségein, és intenzívebb kölcsönhatást eredményez a két, meglehetősen különböző ország művészeti szcénái és alkotói között.

Tematika

A Halál Velencében című regényben Thomas Mann leírja a főhős, Gustav von Aschenbach véletlen találkozását egy nem túl feltűnő sétapálcás, hátizsákot cipelő idegennel. Az esős tavaszi délutánon, a vándor megpillantása Aschenbachot a nyugtalanság érzésével tölti el: e találkozás révén a fernweh érzését, – az elvágyódást, az útra kelés elnyomhatatlan kényszerét – tapasztalja meg.
Ez a belső késztetés, ahogy Aschenbach nevezi, “le besoin de voyager” sokunknak ismerős, még a kevésbé kalandvágyóknak is. Ez jelentheti egy idegen ország, egy ismeretlen terület felfedezésének vágyát, de ugyanakkor a menekülést, az ismerős környezet elhagyásának szükségét is. Az Érzékeny utazásban (1765) Laurence Sterne az utazók különböző típusait írja le, kategorizálja és összegzi azon okokat, amelyek arra késztetik az embereket, hogy “sail and post through the politer kingdoms of the globe”. Az “inevitable necessity”, amelyről beszél, lehet belső szükségszerűség, ahogy Mann érti, fakadhat az élmények és tudás utáni intenzív vágyból, de lehet egy egyszerű gyakorlati késztetés és kényszer is.
Napjainkban sok művész kerül szembe az utóbbival, utazniuk “kell”, ha más országokba, földrészre hívják őket kiállítani. A kortárs művészet világában a művészek gyakran vannak úton, nomádként, vándorként repülve ide-oda, műtermüket a fejükben, laptopjaikban hordva, miközben minden újabb kiállítással más-más környezethez és kontextushoz igazodnak. Általában rövid és gyakorlatias ott tartózkodásuk nem teszi azonban lehetővé az új környezet teljes megtapasztalását. Ezekkel a korlátokkal természetesen nem csak művészek szembesülnek.
Amikor egy idegen országot, vagy várost meglátogatunk, vagy csak átutazunk rajta, tapasztalataink gyakran nem esnek egybe a hely közvetlen “objektív” valóságával. Sok esetben előítéleteink, előzetes elképzeléseink befolyásolják az “új” környezet megtapasztalását. Néha pusztán az idő hiányának, vagy a kialakított helyi ismeretségek korlátozottságának tudható be, ha a “valóságnak” tulajdonképpen csak részeit, töredékeit fedezzük fel.
Általában véve elmondható, hogy az utazás nem csupán fizikai, hanem legalább annyira mentális élmény – utazáskor személyiségünket, személyes történetünket sohasem hagyhatjuk hátra – ezért tehát egyetlen hely, vagy tér sem lehet teljesen új, vagy “idegen”. Többek között ez késztethet minket arra, hogy karosszékben, mozgás nélkül, pusztán elménkben, a képzelet segítségével utazzunk.
A karosszék-utazók (armchair travellers) vagy mindennapi környezetükhöz közelítenek új nézőpontokból, 1) felfedezve a szokatlant az ismerősben, vagy 2) az ismeretlen területet vizsgálják, amikor olvasnak, vagy írnak róla, felsorakoztatva “objektív” tényeket, gondolatokat és elképzeléseket, összeolvasztva ezeket a “Máshoz” kapcsolódó személyes vágyaikkal és vonzalmaikkal. Az új információs technológia korában az objektív tények fent leírt kutatása a legkülönbözőbb “tudások” könnyű hozzáférhetősége révén még komplexebbé vált.
Edward Said, az orientalizmus jelenségéről szóló híres könyvében azt sugallja, más országok, tradíciók, kultúrák felfogása és az azokhoz való viszonyulás legtöbbünk esetében sohasem semleges, vagy objektív, hanem át van itatva személyes vágyainkkal, amelyet a “Másikra” vetítünk. A “Másik” csak a “befogadó szemében” létezik, az idegen valóság megtapasztalását személyes érzékelési módszereink határozzák meg. Mivel ilyen sok múlik a személyes nézőponton, eljátszhatunk a gondolattal, hogy ebben az értelemben a terek és helyek felcserélhetőek, bármennyire különbözőek is kulturális hagyományaik és társadalmi szerkezetük.
Mi tesz egy helyet azonban sajátossá és egyedivé, milyen elemek határozzák meg a karakterét? A képzőművészek a hatvanas évek vége óta foglalkoznak ezekkel a látszólag egyszerű, ám valójában végtelenül összetett témákkal hely – és kontextus – specifikus műveikben, amelyek a múzeum falain kívülre is merészkednek.
Míg kezdetben a művészek többnyire kizárólag a helyszín, vagy az adott építészeti tér fizikai tulajdonságait, vagy történetét tették vizsgálódásaik tárgyává, addig napjainkban megfigyelhetjük, hogy figyelmük, érdeklődésük fokozatosan kiterjed a teljes kontextusra, a társadalmi valóságra, amely a művészeti teret övezi, és életre hívta.
Mindez nyilvánvalóan rengeteg problémát, kérdést vet fel melyekkel számtalan publikáció foglalkozik. A Travelling without Moving fő tematikus felvetése az, hogy az idegen kontextusban dolgozó művészek miként közelítik meg ezeket a kérdéseket.