MMXX // archívum // időkapszula

kiállítás időpontja: 2020.09.08 – 10.17.
megnyitó: 2020.09.08. 19:00
kiállítást megnyitja: Várnagy Tibor

 

Az FKSE 2020/MMXX éves kiállításának kiindulópontja egy könyv és egy kérdés. A könyv a Nem kacsák vagyunk egy tavon, hanem hajók a tengeren. Független művészeti helyek Budapesten 1989-2009, amely egyfajta áttekintést és metszetet ad a rendszerváltás utáni független művészeti tér első 20 évéről. A kacsáskönyv most tíz éves. Az elmúlt tíz évben a szcéna formálódása hasonlóképpen kiszámíthatatlan volt, mint a rendszerváltást követő húszban – törékenysége és sérülékenysége pedig sokkal nyilvánvalóbb. Kérdés, hogy kísérletet tehetünk-e az elmúlt tíz év áttekintésére? Lehetséges-e egyben látni ezt a tíz évet? És releváns-e az FKSE nézőpontjából, akár szubjektíven reflektálni rá? Egyáltalán: gondolhatunk-e az elmúlt tíz évről „valamit” közösen? És kik azok a mi?

A közös gondolkodás legfontosabb része: egy szubjektív archívum. Az archívumképzésben bárki részt vehetett az FKSE junior és senior tagok közül.

Ennek építése március elején indult, majd a járványügyi helyzet miatt pihentek a közös gondolatok, és várták, ahogy mindannyian, hogy mi lesz a sorsuk. Kihullanak vagy mégiscsak a közös gondolkodás részévé válhatnak. Az archívum művekből, szövegekből, helyekből, motivációkból és tapasztalatokból áll: olyan gondolatokat integrál, amelyeket az FKSE tagok fontosnak, tanulságosnak, kritikusnak, jellemzőnek, inspirálónak, gondolkodásra és alkotásra késztetőnek tekintettek az elmúlt tíz évben. Ezek a művek, helyek, szövegek és gondolatok adják az MMXX időkapszula kiindulópontját is. Ez az archívum és az időkapszula adják a kiállítás gerincét. Létrehozásába újabb partnerek és alkotók léptek be.

A kiállítás eredeti elképzelése és a gyakorlati megvalósítás egycsapásra váltott tempót és léptéket a tavaszi karantén és a nyári karantén-hangulat hatására. Az egyetlen, ami biztos volt, hogy a hétköznapokat mélyen alakította a megváltozott élet. Mindezek ellenére szükség van éves kiállításra. A folytatáshoz az archívum és az időkapszula is megfelelő kifejezési formának tűnt.

Maradt tehát a közösség, és maradt a műfaj. Nagyjából ötven résztvevő és egy kapszula. És persze továbbra is a kérdések: jelenthet-e egy szubjektív archívum közös alapot és keretet az együtt gondolkodásra? Hogyan változtatja meg a munkát a résztvevőkkel kialakított intenzív, személyes és diszkurzív kapcsolat – az eredetileg tervezett workshopok, beszélgetések, viták és olvasószemináriumok – teljes hiánya? Pótolhatja-e mindezt egy közös alkotásként felfogott kiállítás? Játsszunk el a gondolattal, hogy igen.

Az MMXX időkapszula központi eleme e galériatérben elhelyezett FKSE makett, egy kvázi kapszula: ebben „látható” az éves kiállítás. Mindezt a galériatér falain a szubjektív archívumból létrehozott kontextus keretezi: egy különös könyvtár és képtár, két gondolati térkép.

a projektben résztvevő FKSE tagok: Asztalos Zsolt, Beöthy Balázs, Bori Om, Czank Ninetta, Czene Márta, Cserna Endre, Don Tamás, Felsmann István, Fischer Judit, Fusz Mátyás, Frazon Zsófia, Győri Blanka, Hajdú Levente, Hegyi Dóra, Hitka Lili, Káldi Katalin, Kárpáti János Iván, Kocsi Olga, Kovács Kristóf Mihály (Sajnos Gergely); helyszínelő, Kovács Olívia, Lázár Dóri, Lendeczki Kinga, Lődi Virág, Menesi Attila, Mécs Miklós, Mézes Tünde, Molnár Judit Lilla, Mucsi Emese, Nemes Csaba, Orbán György, Pető Hunor, Regős Benedek, Simon Zsuzsanna, Soós Kata, Sós József Süveges Rita, Szabó Eszter, Szemző Zsófia, Tibor Zsolt, Tillmann Hanna, Thury Lili, Váczi Lilla, Varju Tóth Balázs

FKSE makettben kiállítók: Asztalos Zsolt, Beöthy Balázs, Bori Om, Czank Ninetta, Czene Márta, Cserna Endre, Don Tamás, Felsmann István, Fusz Mátyás, Ganz Albert, Győri Blanka, Hajdú Levente, Káldi Katalin, Kárpáti János Iván, Kovács Olívia, Lázár Dóri, Menesi Attila, Mécs Miklós, Mézes Tünde, Molnár Judit Lilla, Nemes Csaba, Orbán György, Regős Benedek, Simon Zsuzsanna, Soós Kata, Süveges Rita, Szabó Eszter, Szemző Zsófia, Tibor Zsolt, Tillmann Hanna, Váczi Lilla

közreműködő művészek: Hegedűs Fanni, Füredi Tamás (külön köszönet: Zalavári András)

külön köszönet / támogatók: MODEM – Modern és Kortárs Művészeti Központ, Debrecen; Summa Artium Kultúratámogató Magánalap

kurátorok: Frazon Zsófia etnográfus és Kovács Kristóf (Sajnos Gergely) helyszínelő

grafika/arculat: Kazsik Marcell

 

/ / / / / / / / / / / / /  /

 

Várnagy Tibor megnyitó beszéde:

 

Mire bennünket is elért a koronavírus, addigra Kínában enyhülni kezdett, s így márciusban még azt gondoltuk, ősszel már a régi kerékvágásban mehet minden tovább. Ezt követően került be a köztudatba a járvány második hullámának lehetősége, amit eredetileg október/novemberre vártak a szakemberek, és ami 2-3 hónappal számolva azt jelentette volna, hogy akkor ez az egész 2021 tavaszára lefut. Most viszont már azt mondják, hogy csak 2022 folyamán juthatunk el oda, ahol idén év elején, ill. tavaly év végén tartottunk. Amivel csak arra szeretnék utalni, mennyire nem látunk a jövőbe. Szóval azt lehet mondani, jelenleg is kísérletezünk, miként lehet együtt élni ezzel az egésszel. Azt is látjuk, hogy erre újabb és újabb válaszok születnek, a tavaszi teljes karanténtól és a virtuális kiállításoktól, meg az on-line közvetített megnyitóktól a jelenlegi – az egyszerűség kedvéért nevezzük így – fékezett habzású újrakezdésig.

Nem kell mondanom, ez a Stúdió működését is befolyásolja, s nyilván másképp nézne ki ez a kiállítás is, és talán nem ennyire vázlatos, ha normál üzemmódban készülhetett volna. Így azok a beszélgetések, amelyek segítségével ezt részletesebben ki lehetett volna dolgozni, feltehetően csak ezt követően kezdődnek, és szélesedhetnek ki.

E kiállítás kurátorai – Frazon Zsófia etnográfus és Kovács Kristóf (Sajnos Gergely) helyszínelő –, azt a kérdést vetették fel, miként lehetne leírni és jellemezni a Stúdió utolsó évtizedét szemben az előző húsz évével? Vagy – hogy ne kerteljünk –, veszélyben van-e a Stúdió fennmaradása, és egyáltalán érdemes-e dolgozni azért, hogy fennmaradjon, és túlélje azt az időszakot, amiben most benne vagyunk? Most az én válaszom erre teljesen evidens, mivel a Stúdió már azt megelőzően is létezett, hogy az én pályám elkezdődött, és én el sem tudom képzelni, se a saját művészi, se a galériavezetői pályámat Stúdió nélkül. Ami engem illet, én 1973-ban, 16 éves koromban jártam először a Stúdió Galériában, de már azt megelőzően fölfigyeltem a korabeli szaklapokban azokra a fiatal képzőművészekre, akik akkoriban voltak stúdiósok (Szabados Árpád, Ujházi Péter, Swierkiewicz Róbert, Háy Ági, Károlyi Zsigmond, Bukta Imre, El Kazovszkij, hogy csak néhányukat említsem). Ahol a lényeg alighanem az lehetett, hogy ők számomra nem apa/anya korú mesterek voltak, hanem olyan, nálam picit idősebb kollégák, akik mintha csak az idősebb testvéreim lettek volna. Nem mennék bele, nyilván mindenki érti, mennyivel erősebb, közvetlenebb referenciát jelent mindez egy a pályáját elkezdeni próbáló fiatalember számára.

Persze nem tudhatom, mások hogy vannak ezzel, viszont létezett ennek akkor egy másik aspektusa is. Mert a 80-as évek elején nem csak úgy kezdődhetett el egy művészi pálya, hogy valaki elvégezte a Képzőt, az Ipart, hanem úgy is, hogy felvették a Stúdióba. És mivel a Stúdió teljesen egyértelműen a kortárs művészettel foglalkozott, miközben a főiskolákon nem feltétlenül azt tanították, elég nagy számban kerültek be a kortárs hazai művészeti életbe olyan, utóbb meghatározónak bizonyuló alkotók, akik akkor kizárólag a Stúdión keresztül válhattak művésszé, s kerülhettek be a szcénába. Gyorsan hozzátéve, hogy maga a Stúdió tagság sem garancia arra, hogy az illető játékban is maradjon. De amennyiben most körülnézünk, szerintem alig-alig találnánk olyan, az elmúlt évtizedekben akár egy picit is számottevő szerepet játszó kollégát a kortárs magyar művészetben, aki ne a Stúdióban kezdte volna a pályáját. Mindennek ellene vethető, hogy máshol nincsenek ilyen szervezetek, meg a BBS is megszűnt a rendszerváltást követő években. És igen. Természetesen elképzelhető egy kulturális szcéna nagy múltú intézmények nélkül. Sőt, nagyon is fontos, hogy a szcénán belül újra és újra létrejöjjenek új kezdeményezések, még akkor is, ha azok esetleg csak rövidebb ideig működnek. És lehet, hogy a Stúdió életképességét is pont az biztosította az elmúlt évtizedek során, hogy a maga funkciójából adódóan újra és újra megújult a tagsága, a vezetősége, ami a korábbi intézményi kereteket is képes volt megfelelően újrafogalmazni.

A mai eszemmel úgy vélném, a Stúdió létezése korábban is, és most is két fogalom meghatározásán alapult – s szerintem még akkor is, ha ez esetleg nem mindig tudatosan, hanem csak ösztönösen történt, úgy a tagság, mint a vezetőség részéről –, s az egyik a demokrácia, a másik az autonómia. A demokrácia esetében ez részben külső adottság, de ugyanakkor egy belső igény is. A szakmai autonómia ugyancsak belső igény, amit az adott helyzetnek megfelelően próbálunk elérni, vagy – amikor a helyzet úgy kívánja –, épp védeni, vagy kiteljesíteni. Szóval legalábbis e megnyitóra készülve én erre jutottam magamban.

Záró gondolatként, és a jövőre tekintve Albert Einstein megjegyzését ajánlanám a figyelmetekbe, aki ezt mondta:

“No problem can be solved from the same level of consciousness that created it.”

„Egyetlenegy probléma sem oldható meg azon a tudatossági szinten, amelyen az keletkezett.”