Afterwards / Afterwords – Luis Terán

Megnyitó: 2007. október 25. csütörtök 19:00
Megtekinthető: 2007. november 17-ig, keddtől péntekig 16-20, szombaton 12-16 óráig.

Luis Terán két hónapot tölt Budapesten a Stúdió és a Buenos Airesi El Basilisco műteremház közös residency programja keretében. A kiállítása az itt készített munkáit mutatja be, melyek egy elemi munka-fázis kitartó és aprólékos ismétlésére épülnek: Luis hétköznapi tárgyakat és saját festményeit perforálja (kilyuggatja). Luis régóta foglalkozik perforált tárgyakkal. Korábban közkeletű utcai feliratok és termékek csomagolásának perforálásával épített világító dobozokat. Budapesten háromdimenziós tárgyakat kezdett perforálni, melyek így a művész beavatkozásának apró nyomaival borítva súlytalanná és áttetszővé válnak. Luis egy festmény-sorozatát is folytatta itt, ugyanazon dekoratív kompozíciót és színeket ismételve apróbb, a reprodukciós folyamatból adódó eltérésekkel. A kiállításon annak a folyamatnak a különböző fázisait láthatjuk, mely során a művész egy alapvető tárgyat: a széket és egy számára emblematikus Matisse festményt alázatos és ismétlődő beavatkozásokkal a sajátjává, a saját művévé formál. Csütörtök este Luis Terán műterme is nyitva áll majd a látogatók előtt, akik így bepillanthatnak a művész munkafázisaiba és módszereibe. Luis residency-blogja: http://www.rinconcitodeluter.blogspot.com/

Luis Terán a festmény-sorozatáról:

Műveim egy módszer megtalálásával kezdődnek.Ezért használom az ismétlést alkotó-módszerként.Az ismétlés lehet a cselekvés bizonyítéka, forrása, anyag vagy kép, vagy mindezek együtt, egyidejűleg.
Az utóbbi hónapokban festeni kezdtem. Tempera papíron. Felidéztem H. Matisse A király szomorúsága című kompozícióját.
Az emlékezetemben lévő festményt idéztem fel és ezt akartam reprodukálni, nem pontosan, mert tudtam, hogy nem másolhatom le, csak azt akartam, hogy a festményem direkt módon kapcsolódjon Matisse-éhoz.
A király szomorúsága egyszerre egy vidám és egy szomorú kép. Én szintén egy vidám képet akartam csinálni élénk és friss színekkel, és egy szomorút, diszharmonikus kompozícióval.
Mikor befejeztem az elsőt, elkezdtem festeni a másodikat, majd a harmadikat és így tovább, mintha a képet csak úgy tudnám fenntartani, ha mindig a saját reprodukcióival veszem körül.
Végül rákerestem a google-ön az eredetire, csak hogy összehasonlítsam az emlék-képemmel és lássam, hogy egyáltalán van-e bármi közük egymáshoz. És láttam, hogy Matisse műve sokkal kevésbé vidám, mint az én emlékem róla. A központi figura, amit én sárgára festettem, fekete, mint egy árnyék. De valami mégis egyezett a számítógép képernyőjén és a műtermem falán: ugyanaz a kép, többször egymás mellett, de mégis nincs két egyforma. Úgy értem, hogy mikor a például színek egyeztek, akkor a képkivágás vagy a világosság tért el, és fordítva.
Úgy gondolom, hogy a módszer, amit alkalmaztam az egyik legnyitottabb, mert minden kép a nulláról újra és újra megfesthető, vagy később is bármikor felidézhetem a képemet, mikor felidézem Matisse-ét.