Jegyzet és vázlat

Megnyitó: 2006. július 25. 19:00

Megtekinthető: 2006. július 26. – augusztus 12.

Megnyitja: Nagy Gergely, író

Kiállító művészek:
BARTHA Sándor – Tiziano BULFONI – CHILF MáriaCSOSZÓ Gabriella – DÁNIEL András – FISCHER Judit – FODOR János – FÜREDI Tamás – GALBOVY Attila – GERBER Pál – GYENIS Tibor – HALÁSZ Péter – KEREKES Gábor – KESERUE Zsolt – KIRÁLY András – KOKESCH Ádám – KOVÁCH Gergely – KUPCSIK Adrián – LENDVAI Ádám -LORÁNT Anikó – MÉCS Miklós – NEMES Csaba – ORBÁN György – RÁCZ Márta – ROSKÓ Gábor – STARK Attila – SUGÁR János – SZÉPFALVI Ágnes – SZÖRÉNYI Beatrix – TIBOR Zsolt – VÉCSEI Júlia – VÖRÖS Krisztián
Szervezők: PINTÉR Leó, VÉCSEI Júlia

A kiállításmegnyitó szövege:

Egy füzetben természetesen az a legjobb, hogy be lehet csukni. És elő lehet venni, ki lehet nyitni később. Vagyis az időbeliség. A manuális fájlkezelés. Az idő, amely felett ellenőrzést gyakorlunk. Nádas Péter írja az Égi és földi szerelemről című könyvében – nem szó szerint idézem – hogy egy új regény egy új füzet megvásárlásával kezdődik, és az sem mindegy, hogy az vonalas-e, vagy kockás, esetleg sima. Új füzetet nyitni szimbolikus gesztus. Ez még azoknál is így van, akik számítógéppel írnak; új oldalt nyitnak a szövegszerkesztőben, elneveznek egy új fájlt. Ha belegondolunk, ide tartozó metaforákat használunk a saját életünkre – a saját időnkre – is, vagyis tiszta lappal szoktunk kezdeni, új fejezetet nyitunk, terveket vázolunk fel, megnyomjuk a ceruzát, feltesszük a pontot az i-re. Ezekben a kifejezésekben az írás, a rajzolás jelenik meg, az életnek valamiféle olyan szemlélete, amely átfogható narratívaként képzeli el azt, olyanként, amelyet mi írunk, mi alkotunk. Van neki eleje, vége és van belátható, világos tere – ez a bizonyos tiszta lap – és van korpusza, egybefogható, összegezhető, mint egy kötet. Test.
Mi ezzel a baj? Az, hogy tudjuk, hogy nem így van. Az élet nem ilyen. Nem egyedül mi írjuk, beleírnak egy csomóan a Jóistentől kezdve az iwiw-en megtekinthető kapcsolathálónk jónéhány szereplőéig, a felelős magyar kormánytól kezdve a vakvéletlenig (ez utóbbi kettő működése feltűnő hasonlóságokat mutat, de ennek részletezésébe most ne menjünk bele), azok, akiket hagyunk, hogy beleírjanak és azok, akiket sose hagynánk. És nem egyetlen kötetbe íródik, rajzolódik mindez, életünk szét van írva számos helyre. Nyilvántartásokba, adathalmokba, emlékezetekbe. Egy fejlett európai ország fővárosában jártam, és problémám adódott a tömegközlekedésben használt bérletemmel. A metróállomáson egy egyenruhás ember behelyezte a kártyát a leolvasóba és a képernyőn megjelent, hol jártam eddig. Hányas buszra hol szálltam fel, arról hol szálltam le, melyik metrómegállónál tűntem el a föld alatt – mennyi idő telt el a kettő között – és hol kerültem ismét a felszínre. Nem kellene ezen csodálkozni, mégis elképedtem. Ez valamiképp az én életem dokumentuma. A lépteim kirajzolta képlet; ha úgy tetszik, egy szakasz a sorsvonalamból. És igenis, nehezen barátkozom meg a gondolattal, hogy most, hogy már nem vagyok ott, ez a dokumentált szakasz ott maradt abban a gépben; ők őrzik. Ahelyett, hogy én. Hiszen valami közöm nekem is volna hozzá, mégiscsak az én vonalaim, a dokumentumok őrzéséből és elemzéséből talán magam is részt vállalnék. De vissza a füzethez, és vissza a magyar írókhoz. Hajnóczy Péter híres mondata is lehetne mottó ehhez a kiállításhoz: “Íme a rettenetes üres, fehér papír, amire írnom kell.” Mégsem javaslom, hogy ezt fessük a bejárat fölé. Nem mintha nem volna szép mondat. Hanem inkább azért, mert léteznek barátságos fehér papírok is – nézzünk csak körül -, lapok, amelyek segítőkészek. Fehér, szürkésfehér anyag, amely olyan módon simul a kéz alá, hogy előhívja belőle a vonalakat. Hogy a papír érintése, a lapozás, a felület megtapintása után kedv támad. Írni, rajzolni, csinálni valamit. A képzőművészektől talán éppen ezt irigylik a legjobban a nem képzőművészek. A taktilis, érzéki viszonyt valamely anyaggal. A tapintás, az érzékelés és a gondolkodás közti átjárásokat. Az anyag bármi lehet – az esetünkben leginkább papír, amelyet jó megfogni, jó húzni rá egy vonalat. Tévedni innentől kezdve persze még bőven van lehetőség, de az eredmény mindenképpen valami személyes lesz. És ami személyes, az már annyira nem lehet tévedés. Mit készítünk, amikor vázlatot? Még minden rögzítetlen, eldöntetlen, a folyamat nem lezárt. Még bármi lehet. A vázlatban csak kipróbálódik valami, egy lehetőség, amely majd a készben ölthet testet. Az élet, mint próba-szituációk összessége, mint vázlat, felkészülési folyamat. Mi a baj ezzel? Az, hogy tudjuk, hogy nem így van. Az élet nem ilyen. Nem próba-helyzet. Szögezzük le: a legfontosabb, hogy milyen vonalat húzunk, de nem mindegy az sem, hova, vagy mibe van húzva az a vonal, írva az a betű. Hogy mást ne idézzek ide, mint a magyar irodalom leghíresebb – ha nem volna szerencsétlen, az mondanám, legnagyobb – noteszét, azt, amely Radnóti Miklós zsebében lapult. Amíg van egy füzet, addig van – micsoda is? Remény? Az nincs sok, már a füzet előtt se volt. Esély? Az se nagyon. A játszma így is, úgy is kétesélyes, de inkább csak egy. Hanem akkor mi? Van egy hely. Egy üres hely, négyzet, vagy téglalap alakú, sík felület, határos a levegővel. A hely pedig bármennyire kicsi is, mégiscsak a végtelen szabadság lehetősége. Az Avala 5 márkanevű füzetben egy hirdetés is lapult, egy cédula, egy csukamájolajas gyógykészítmény reklámja. Ennek hátán szerepel a talán leghíresebb Razglednica, a negyedik (“Tarkólövés. – így végzed hát te is, – súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.”) Hét sor, nem mondhatnánk, hogy vázlat volna. Nincs javítás, nincs áthúzás. Nincs rá szükség, de talán nincs már rá idő sem. De mondhatjuk rá, hogy jegyzet. Valamiképp jegyzet a pillanat margóján. Történetesen az utolsó a füzetben, tökéletesen zárva le a kompozíciót amely az ismeretlen megtalálóhoz címzett szöveggel kezdődik a füzet elején. Sosem tudható, melyik jegyzetünk lesz az utolsó. Ügyeljünk tehát a kompozícióra.
Nagy Gergely (1969, Budapest): Prózaíró, újságíró. A Színház-és Filmművészeti Főiskola dramaturgia szakán végzett. Budapesten él. Jelenleg újságíróként a hvg.hu munkatársa. Tizenéves kora óta zenél, 2005-től az Eat Me! zenekarban basszusgitározik.
Két prózakötete jelent meg: Adjatok egy pontot (novellák, 2001, Palatinus), és egy kisregény Basszus! – Zene és szöveg (2003, Palatinus). ANGST – A városi harcos kézikönyve c. regénye előkészületben van az Ulpius Ház kiadónál, várhatóan 2007. elején jelenik meg.

Főtámogató: SUITCASE CONCEPT STORE (1052 Budapest, Zrínyi u. 12.)
Támogatók: Nemzeti Kulturális Alapprogram, HUNGART, Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottsága