GALLERY BY NIGHT 2001 – FKSE+Glassbox

A kiállítás időtartama: 2001. március 21 – 25.
Glassbox, Párizs – FKSE, Budapest közös rendezvénye
Kurátor: Pálfi Judit és Julien Fronsacq

Molnár Edit: A galéria mindig nyitva

Egy kortárs kiállítóhely életét általában ugyanazon események váltakozása ritmizálja. A kiállítás megnyitók zsivaja, élettelisége és az azon résztevevok fókuszált figyelme után a kiállítás a nyitva tartás ideje alatt kissé lehalkul, átadva a teret a magányos látogató és a kiállított mű csendes találkozásának. Egyéni vagy kisebb csoportos tárlatok váltják egymást; jól elhatárolható oevre-ök időben is elhatárolódó bemutatkozása.
A 2001. tavaszán megrendezett Gallery by Night két intézmény – a Fiatal Képzomuvészek Stúdiója Egyesület és a párizsi önszervezo muvészcsoport, a Glassbox – közös vállalkozása két szempontból is szakított ezzel a hagyománnyal. A Stúdió Galéria egykori kurátora, Bencsik Barnabás által létrehozott projekt maga is alaposan átértelmezi a kortárs kiállítás- és kiállításlátogatás gyakorlatát, hiszen alapkoncepciója szerint körülbelül egy héten keresztül minden este más és más eseményt, akciót és kiállítást tekinthet meg a betéro látogató. Az évente változó tematikák, kérdésfelvetések köré szervezodo egyestés kiállítás-sorozat esetében a szokatlan idopont és nyitva tartás (lásd. egy éjszaka) nem feltétlenül csak a folyamatos megnyitó hangulatteremto koncepciójára épül, hanem célja szerint ez a mufaji jellegzetességéből fakadó megkötöttség, az ido fokozottabb szerepét csempészi a projektbe és természetesen nagyban meghatározza és megváltoztatja a megjeleno munkákat, a legváltozatosabb muvészi magnyilvánulásoknak és mufajoknak adva teret.

Másrészt a Glassbox muvészcsoport együttmuködésével létrejött projekt eddig példátlan módon az egymást követo estéket is egy nagy – mondjuk így – műnek tekintve egy egységként kezelte. A bevezetőben röviden felidézett galériaműködési-ritmussal ellentétben itt a kiállítók egyáltalán nem akarták munkájuk prezentációját elhatárolni egymástól, sem térben, sem idoben. Estéről estére egymásra épültek a galéria terében a történések és tárgyközpontú kiállítások egyaránt. Így a klasszikus kiállítási helyzettel ellentétben egy folyton mozgásban levo, változó és színesedo narratívát építettek fel, melyben minden elem új jelentésekkel, sot néha újabb funkcióval is bovült. Az egész eseménysorozat organikus struktúrája és szervezodése a Glassbox munkamódszerét jellemzi, amelyet mi sem foglal össze jobban, mint a Top of the Tape címmel a harmadik este rendezett videóvetítésen bemutatott 16 perces videómunka, a Glasbau, amely a Fondation Cartier épületében a Glassbox tagjai által felépített alkalmi kiállítótér felépítésének dokumentációja. ?A videón egy csapat jól szervezett munkával hozza létre a saját nagyon is konkrét , de szimbolikus értelemben is felfogható terét úgy, hogy a csapat minden tagja pontosan tudja a feladatát és azt egy irányító noszogatása nélkül is elvégzi. Ez az összehangolt, szervezett tevékenység abból a nyilvánvaló belátásból fakad, hogy egyrészt nem érdemes arra várni, hogy mások hozzák létre helyettünk az általunk elképzelt struktúrát és hon áhított szcénát, másrészt az egyéni érdeknek a közösségi alá rendelése hosszú távú elonyökkal járhat, írta Timár Katalin egy cikkében. De ne szaladjuk az események elé, szemelgessünk a kínálatból, építgessük fel estéről estére a történetet.

A Gallery by Night idei rendezvényének elotörténetével kapcsolatban fontos megjegyezni valamit, ami a kiállítások elhelyezéséhez és értelmezéséhez is elengedhetetlen. A projekt egy csereprogramra épült, vagyis a Glassbox néhány tagja több hetet töltött Budapesten és az ösztöndíj idotartama alatt dolgozták ki projektjüket. A Menesi Attila által celebrált elso este, – mely a Notes for Budapest címet kapta – is ennek fényében értheto csak. A galéria erre az estére egy kis intim utazási irodává alakult, ahol kellemesen üldögélve olvasgathattunk egy furcsa útikönyvben, miközben álmodozva válogathattunk a képeslapokból. Illetve csak válogathattunk volna, mivel ez a furcsa cég meglehetosen szuken értelmezte az utazást, keskeny sávon kínál élményt a turistáknak. Egyetlen képeslaphoz juthattunk hozzá, amely egyetlen várost próbált bemutatni – négy szinte érdektelen belvárosi épület homlokzatáról készült felvétellel – , mint ahogy a könyvecske is ebbe a városba invitál.
Menesi ugyanis egy csakis Budapestre vonatkozó kis kiadványt jelentetett meg, amelyben kizárólag az ide érkezo francia képzomuvészek, a Glassbox tagjai kapnak praktikus információkat a városról, mégszorosabban véve szinte a város csak azon pontjairól és azon környékekrol, ahol itt tartózkodásuk alatt dolgoztak, vagy éppen aludtak. A képeslapokon ennek megfeleloen a Stúdió Galéria, a Stúdió iroda és a hotelek homlokzatai láthatóak.
A turizmus eszköztárának csak felhasználásáról beszélhetünk, a nagyipari utaztatás és élményvadászat ironikus ellentétjeként ezen városba érkezok csak egy igen szuk és sajátos keresztmetszetét kapják a helynek: Budapest mint a munka, a projekt helyszíne és díszlete jelenik meg. Menesi munkája azonban nem egy pimasz gesztus, ami azt sugallja, hogy a város bonyolult kulturális kontextusa csak egy projekthelyszínre redukálódik, hanem egy igen szimpatikus attitud, mivel a könyvecske aprólékos, minden praktikus információra kiterjedo alapossága valóban segítséget kíván nyújtani, információs bázisává akar lenni egy más muvészek által megvalósítandó kiállításhoz.

Mint az elso estén, a második alkalommal sem volt evidens a galéria terébe toppanva, hogy hol is a mualkotás tulajdonképpen, sőt Benczúr Emese és Sophie Bernard közös installációja kifejezetten erre a rejtozködő, titkolózó, majd kíváncsiságot elocsalogató effektusra épült. Talán ez volt a sorozat számomra legalábbis legmagabiztosabb projektje, mivel a két muvésznek nemcsak a párbeszédre és együttmuködésre épülo alapkoncepciót sikerült megvalósítaniuk, miszerint közösen összehoztak egy kiállítást, de túl is szárnyalták azt, amennyiben egy közös muvet hoztak létre. A galéria belso tereit egybefüggo szivacsréteggel fedték be, amit világoskék vászonborítás takart. A hófehér üres falak keltette horror vacui – és az a gondolat hogy ismét egy egyszeru ujjgyakorlatot láthatunk a hogyan tegyük kényelmessé és kedélyessé a kortárs kiállítóhelyeket típusú próbálkozásokból – azonban csak egy pillanatig borzasztotta el a szíveket, mivel a tanácstalan ide-oda topogás, helykeresgélés közben a lábak alatt betukké összeálló kemény formák domborodtak ki a puha szivacsból. Itt meg kell jegyezni, hogy az emberi kíváncsiság határtalanságának egy lenyugözo példáját láthattuk ezen estén. A kulturált közönség, mint egy játszóházzá alakítva a galériát csúszott-mászott, fejet összedugva stratégiailag egyeztetett – mivel a hatalmas betukbol kialakuló szöveg kibogozása lábbal nehéz és hosszadalmas feladat -, hogy végül megtalálja a zavarbaejtoen egyszeru és adekvát intelmet: Feel the Differences.

A már említett Top of the Tape estéjén a Benczúr Bernhard szőnyeg már praktikus funkciót látott el, székek híján ülőhelyként (Feel the differences), amelyről a Glassbox, a zürich-i Walcheturm és Field által válogatott angol, svájci, francia és magyar alkotók 9o-es évek végén készült videómunkáit lehetett megtekinteni.

A Gallery by Night idei egyetlen klasszikusabb kiállítási estélyét Julia Rometti rendezte Fiction címmel. A foleg fotográfiával foglalkozó muvész erre az estére a galéria teljes terét egy furcsa hangulat – színjáték színterévé tette. Felépített benne egy díszletet, melynek atmoszférája leginkább egy ódivatú (vagy ismét divatos) 7o-es évekbeli night club dagonyázó világát idézte hatalmas tükrével, mélylila falával, gömblámpáival és sötét borfoteleivel. Megidézve talán annak a lakásnak a hangulatát, ahol Rometti egy soha meg nem valósult performanszot dokumentáló fotósorozatát készítette, melynek darabjait papírra nyomtatva és dián levetítve is láthattunk. Rometti munkájában a tér és hangulatalakítás talán még a felvonultatott képeknél is dominánsabb szerepet játszott egy fikció felépítésében. Egy ismeretlen és névtelen nonek – talán egy performansz-muvésznek az alakja sejlik fel, aki mintha azon bútorokon hagyta volna testének lenyomatát, amelyeken ülve a róla készült képeket néztük.

A Gallery by Nighton való néhány napos részvételt követoen elég egyértelmuvé vált, hogy minden este nemcsak különbözo események szemléloi lehetünk, de különbözo testi és szellemi aktivitásokra sarkallnak majd minket az alkotók. Hiszen voltunk már kincskeresok (Benczúr Bernhard) mozinézok (Top of the Tapes) nyomkeresok (Fiction). Az utolsó estén pedig természetesen party-királyok lehetünk, de korántsem a megszokott módon, hanem Stephan Nikolajev korográfiája mentén. A Bravo Party címu estén a közönség az eddigiekhez képest is példátlan sok feladatot és szerepet kapott. Nikolajev célja eléréséhez – hogy a japán nagyvállalatok gyakorlatának mintájára kiházasítsa az eddig facér fiatal képzomuvészeket – egy stratéga pontosságával kidolgozott terv szerint készült hozzá: vállalkozó szellemu hajadonok és ifjak fotóival díszített, katalógusszeru meghívó szolgált a szinglik becserkészésére. A hangulat és történések azonban már a résztvevok aktivitásától függ mint ahogy a portréfotókat is a kalandkereso jelentkezok bocsátották „a kerítő” rendelkezésére – , amelyhez o csak Dj/Vj-ként asszisztált. Nikolajev egy olyan jelenséget kísérel meg becsempészni a képzomuvészeti életbe, amelyet multinacionális vállalatok stratégáitól lesett el. A nagy cégek ugyanis az intimszféra területén is változtatási lehetoségeket látnak: hogy a vállalaton belüli párok összeboronálásával a munkatársak méginkább otthonukként kezelve szerelmük helyszínét, ragaszkodásukkal hosszútávon a cég érdekeit szolgálják majd. A muvész nem kevés iróniával kezelve a vállalati parti eseményét, mikor azt állítja, hogy talán a „céget”, a muvészetcsinálás iparágát erosítheti a szakmabeliek frigye is (lásd: egy műterem, közös kiállítások, muvész-kurátor házasságok..).

Így a Gallery by Nightot estéről estére szorgosan látogatók talán nemcsak egy eseményekben gazdag és játékos hangulatú projektnek lehettek részesei, de talán életük párjával távozhatnak, hogy újabb és újabb helyszíneken folytatódhasson a Glassbau mintájára történo átgondolt és tudatos muvészetcsinálás.

/Molnár Edit/

Tímár Katalin: Let’s get together