Fenyvesi Áron: Önmagát komolyan vevő absztrakt közösség

Önmagát komolyan vevő absztrakt közösség

 

Kis fejvakarás után először arra tippeltem, hogy biztos azért gondoltak, gondoltatok most rám megnyitószemélyként, mert foglalkoztam néhány évvel ezelőtt az Egyesület gyűjteményével és annak történetével. Először én is azzal számoltam, hogy majd ebbe a történeti kontextusba ágyazom a mondandómat, de aztán némi mérlegelés után úgy döntöttem, hogy kicsit kiszámíthatatlanabbul személyes leszek ez az alkalommal, az nekem is nagyobb kihívás. Próbáltam más hibákat, hibázási lehetőségeket is kerülni, így hosszabb töprengés után azt is elvetettem, hogy hegedüljek, meg azt is, hogy üveges szemekkel magam elé révedve nosztalgiázzak arról, hogy milyen volt a Stúdió akkor, amikor többek között én is itt dolgoztam néhány évvel ezelőtt. Reményeim szerint sikerül talán ezekről az aknamezőkről kievickélnem.

Tehát inkább a Stúdióról, mint közösségről, ad abszurdum művészeti közösségről vetettem papírra néhány hevenyészett gondolatot. Hiszen ez az alkalom arról szól, hogy az Egyesület szimbolikusan is keblére öleli új tagjait, akik jobb esetben tudják milyen klubba is léptek be. Na meg persze ez egy jó alkalom arra is talán már rögtön az év elején, hogy mindenki befizesse az éves tagdíjat. Na a viccet félretéve, inkább amolyan kéretlen üdvözlésként mondom a következőket főként az új tagoknak, de régi stúdiósoknak sem árt talán feleleveníteni, hogy mit is jelent FKSE tagnak lenni.

Az FKSE tehát egyesület, alkotó emberek közössége, amelyet persze ha absztrakt taglétszámokkal akarunk leírni, akkor sokszor ijesztőbbnek tűnik, mint amilyen valójában. Legalábbis szerintem. Az aktív FKSE a saját meglátásom szerint egy olyan közösség, amely saját közös érdekeit felismerve cselekszik, hallatja hangját, alkot. Persze az érdek közösség felismerése kommunikációt igényel, tehát nem árt, ha a tagok időről-időre pályázatokat adnak be, leveleket írnak, vagy az egyesületben cserélnek eszmét. Én az utóbbit láttam mindig is az egyesület legfontosabb és legnehezebben megragadható funkciójának. Az utóbbi pár évben folyton előkerülő és sokakat izgalomban tartó téma volt a művészeti közbeszédben, írásokban az ún. kritikai diskurzus hiánya. Persze volt ennek praktikus és teoretikus vetülete művészeti és teoretikus vonatkozásban is. Én most ennek csak azt a részét emelném ki, ami azt kérte számon, hogy miért nincs Magyarországon számot tevő műkritika, miért dominál a simogatás, és a kiállítás megnyitókhoz hasonló laudáció. Én speciel néhány évvel ezelőtt azért nem éreztem a hiányát a saját bőrömön, mert úgy tűnt, hogy itt az FKSE-ben valahogy folyton mindig és újra művészekről, életművekről, kiállításokról lett volna szó. És ez az ún. művész-közösség, papír és toll nélkül mintha tökéletesen pótolni tudta volna ezen nyilvánosan hiányzó funkciókat, mégha csak a megnyitókon és utána, vagy napközben simán egy kávé mellett a társalgóban. Úgy tűnt mintha minden fontos dolog szóba és helyére került volna ezen falak között. Azt hiszem ma sincs ez nagyon másképp, legalábbis remélem, mégha azóta többen is kapnak hideget-meleget már írásos formában is.

A lényeg, hogy a hangzatos mission statementek mögött többek között ezek a kicsit láthatalan paravánok védelme mögött zajló eszmecsere – egy kvázi-és jó értelemben vett összeesküvés -, is az FKSE sajátja, ami nekem speciel ez az egyik legemlékezetesebb funkciója a Stúdiónak. De most már talán túl is reklámoztam azt, hogy sok minden helyére kerül itt a művészet kapcsán és a művészek által.

Van azonban egy talán most még fontosabb vetülete az általunk is alkotott közösségnek, ami pedig nem más, mint a közös érdekek felismerésén túl: ez pedig nem más, mint a közös felelősség kérdése. Ugyanis a tagnévsort végignézve nyilván mindenki polarizálhatja saját magát és eldöntheti, hogy kivel akar közös esztétikai, vagy politikai platformra kerülni. De az egyesület, mint önmagát komolyan vevő absztrakt közösség véleményem szerint akkor jár el helyesen, ha saját esztétikai árnyékát átugorva valóban közös platformra tudja helyezni mégoly széttartó véleményét is egy olyan trónkövetelő csinálmánnyal szemben, mint az MMA, ami pontosan azoknak a művészeti és intézményi létét fenyegeti, akik most itt vagyunk a teremben.

Már csak egy gondolat ennek kapcsán és aztán tényleg átadom a fonalat az új tagokat üdvözlő magánbeszélgetésnek: a felelősség kapcsán vetődik fel még egy nagyon fontos gondolat, ez pedig nem más, mint a kulturális emlékezet. Ezt nem akarom csak így a levegőbe puffantani, de hallatlanul fontosnak gondolom azt, hogy a Stúdió is egyike legyen azoknak a helyeknek ami, nem a kulturális amnézia ködét gyártja, hanem közösség gyanánt a generációk közti párbeszédet is elősegítse. Akkor talán új generációk nem futnak majd bele olyan elszigetelt és sértett platformokba, mint a sokat citált MMA. Mindannyiunknak van lemaradásunk és pótolnivalónk is talán. És én speciel azért is örültem ennek a kiállításnak a felvetésének ami az egyesület gyűjteményével is dialógust kezdeményez, mert azt gondolom, hogy az Egyesület tagjai – mint egy sok generációs közösségnek a részei – legfőképpen éppen saját hatékony működésük érdekében kötelesek nemcsak ismerni, de valamilyen mégoly áttételes módon fenn is tartani legalább a számukra fontos művészettel kapcsolatos információkat, hogy kerüljem az érték szó használatát. Fontos, hogy elhangozzon talán ezen a ponton, hogy az FKSE több, mint ötvenéves történetében is nagyon nyomott hagyott a sokszor félelmetes kulturális politika, elég ha valaki ennek a lenyomatait keresi egyesület gyűjteményén. De fontos elmondani, hogy az FKSE-nek a mai napig is szólnia kell valamilyen formában a kultúrpolitikáról, akár jó, akár rossz értelemben véve. Azt hiszem merem még azt állítani, hogy pontosan az egyesületet alkotó művészek közösségének ereje, progresszivitása és minősége okán van súlya annak ha valaki ezen galéria falain belül állít ki. És rá kell döbbennie lassan mindenkinek, hogy egy olyan közegben, kontextusban mozgunk, ahol minden tett kultúrpolitikai mércével is mérhető, mégha nem is direkt módon aktuálpolitizál.

Szóval azt ajánlanám csak az új tagoknak, hogy csináljanak ők is egy olyan stúdiót, amely önszerveződő közösségi alapokra épül, és olyan művészekből és teoretikusokból áll, akik felismerik közös érdekeiket és felelősségüket, mert akkor talán közelebb jutunk ahhoz, hogy egy olyan emberarcú országban éljünk, akinek a lakosai nem felejtik el egy utcasarokkal később, hogy mit gondoltak, beszéltek és cselekedtek, sőt mit és milyen műveket láttak mondjuk egy olyan kiállításon, mint ez a ma esti itt.

Fenyvesi Áron