ex-artist’s collective: “Itt jön a néptudomány!”

ex-artist’s collective (Loránt Anikó és Kaszás Tamás): “Itt jön a néptudomány!”*

Megnyitó: 2013. július 5., 18h

Megnyitja: Paksi Endre Lehel, művészettörténész

A kiállítás megtekinthető: 2013. július 26-ig

Nyitva tartás: H, K, Cs, P: 10-18h; Sz: 12-20h

Semmi gond sincs az eszközökkel, a technológiával és a tudománnyal. Mint faj, semmik sem vagyunk, hacsak nem feltalálói és építői világunknak; és individuumokként megvan a lehetőségünk arra, hogy elhatározzuk, milyen világot is akarunk, és felépítsük azt mi magunk. Amikor ezt tesszük, megragadjuk a kalandot, a találékonyságot… a képzeletet! Ez pedig születési előjogunk. Ez a néptudomány.”*

A Stúdió Galéria nyári szünete előtti utolsó kiállításán az ex-artist’s collective (Loránt Anikó és Kaszás Tamás) két, Budapesten eddig még nem látott munkája szerepel. A galéria terében felépített organikus-mechanikus fastruktúrák (a Kétéltű és az Ínségeledelek) két mikrovilágot mutatnak be, melyek önmagukban is külön kiállító-, oktató-, illetve élőterekként működnek. Az „Itt jön a néptudomány!” az e térfajták közti határ elmosódását vizsgálja; a fastruktúrák egyszerre lakóépületek és oktatóközpontok, melyek mini-kiállítások formájában  a mindannyiunkat fenyegető válság esetén szükséges túlélési technikákba nyújtanak betekintést. A kiállítást így tematikailag a válság–összeomlás–túlélés fogalmi hármasa fogja össze.

Kaszás Tamás és Loránt Anikó munkái a túlélési módszerekkel elméleti és gyakorlati szinten is foglalkoznak; egyúttal e két hozzáállás konfliktusát is vizsgálják, miközben a feledésbe merülő népi tudomány jelentőségére hívják fel a figyelmet. F. Markatos szövege nyomán a művészek azt a kérdést járják körül, hogy miként lehetne a kutatás, az alkotás és a felfedezés jogát (legyen az művészi vagy tudományos indíttatású) visszahelyezni a mindennapi emberek kezébe. A kísérletezést és feltalálást antropológiai ösztönökként kezelik, melyek a válság utáni újrakezdés kulcsfogalmaivá válnak. A néptudomány így a mindenki által generálható és hozzáférhető tudások együtteseként fogható fel, melyet nem az egyfajta, központilag meghatározott tudomány folyamatos újítás-fétise, hanem az egyéni és közösségi (újra)felfedezés játékra és egyben egy fenntarthatóbb létre irányuló logikája tart mozgásban.

*F. Markatos //  http://ruganegra.uw.hu/text/markatos.htm

 


Paksi Endre Lehel megnyitószövege:

ex-artist’s collective (Loránt Anikó és Kaszás Tamás): Itt jön a néptudomány!

Stúdió Galéria, 2013. július 5.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves barátaink!

Nagy örömmel fogadtam el nemzetünk legjelentősebb ifjú művészeit tömörítő szakmai szervezetének fölkérését e mai ünnepélyes megnyitóra. Ugyanis a hegyes szemöldökű fiatalok – harcos őseink mai elaborált leszármazottai, akik már nem szablyát forgatnak, hanem egeret és billentyűzetet, és nem népek ellen, hanem bűzlő ideológiákkal kelnek birokra – ők azok az egész nemzet testén belül, akik a jövőt teremtik meg. Nem az apjaik pénzeszsákok tetejéről a jóról és a szépről hiteltelenül prédikáló szavait kutyaszemöldökkel és majom módra utánzó bólogató jánosok, hanem az éles eszű, teljes nemzedékük szellemi szabadságáért még a jólétüket is föláldozni kész fiatal művészek, akiket koruk idiótaként ilyen szabad be- és kijárással látogatható szanatóriumokba zár, mint ez a Rottenbiller utcai. Azonban az utókor – a jövő magyarjai – nem anyagi, tehát lelki és szellemi integritásukat bizony az ő verejtékes küzdelmeikre fogják tudni alapozni, és nem a pénzeszsák tetejéről papolt és ezért megvásárolni vagy kikényszeríteni akart tisztelet hiányában át nem adott jóra és szépre. Noha átadható az: megbánatlan halállal.

Kedves vendégeink, az a kortárs művészet, amiből megtudjuk, hogy minek vagyunk a kortársai. Mi e kor? Pontról pontra haladjunk:

1. A fizika a hetvenes évek óta belátta, hogy mivel végtelen számú dimenzió és univerzum van, ezért kvázi nincs anyag, csak tudat, ami értelmet ad neki: fölfogja. Az elmúlt századfordulón az újkori mágia ugyanezt úgy fogalmazta meg, hogy az alantban tényleg bármi ott kavarog, de bármiféle értelem nélkül, mivel azt a spirituális alap adja meg.

2. Ezért pusztán úgy ragadhatom meg e kort, hogy víziómat osztom meg róla.

3. Vízióm kényszeredetten globális, mert ezt nyomatják az örök jelenben. Mindez milliárd lélek gondja, és nem gondolom, hogy a tudatom effélékre volna méretezve. Szükségem van egy emberi közös minimumban való bizonyosságra. Nem szabad idegenek gondjával törődnöm, ha kicsi akarok maradni, viszont akit ismerek, sosem szabad szakítanom vele.

4. Ahhoz, hogy kicsi maradhassak, pusztán elég a világvallásból kiátkozatnom magam és jólétünk szempontjából önkéntes lúzerré válnom.

5. Önkéntes lúzerként azonban a végre kutatásokkal megdöntött hierarchiájú Maslow-Piramis minden egykori szintje, amit újabban inkább mintegy vitaminokként tételeznek, nem válik elérhetetlenné. Ezért nagy öröm ezt a kiállítást megnyitni, hiszen nemcsak azt tematizálja, hogy az élelem elsődleges volna, hanem a többi életterület, így a kreatív önmegvalósítás is gyakorlatilag kivitelezhető e világrend törmelékein gond nélkül. Lehet, hogy tévedünk, vagyis e világrend nálunk életképesebbnek bizonyul, de attól még derűlátóak vagyunk.

E tárlat hivatkozásait összegyűjtve egészen buja mémerdőbe merülhetünk. Azonban még a hivatkozások előtt a legfontosabbnak azt a mozzanatot gondolom, hogy jelentős restitúciós erők húzódnak mögötte. Ahogyan restitúciós igényű volt az egykori művészek részéről a korábbi szimbólum-rehabilitáció is. Itt a fő restitúció az önérvényű művészetnek tett hátraarc a hasznos, információtartalmú vizuális-kreatív tevékenység felé, gyakorlatilag iparművészet – ha ennek a fogalomnak van még értelme. Hasznosnak ítélt tartalom közzététele, amely csak annyiban lehet alanyi művészet, amennyiben a hasznosnak ítélés személyes tudatuk érvényének határairól tájékoztat. Itt személyes tudatuk szemmel láthatólag – azaz inkább a Pangea-installációkban – a globális tudat miriádjainak közös minimumára igyekszik tágulni, vagyis szorítkozni.

Üzenete médiumának is szóló hadüzenet, tehát azon a ponton billeg, hogy bevállalja az egész társadalmi világunk struktúráinak lebomlását, viszont még épp abban a hosszú pillanatban, amikor ehhöz még az ugyanúgy omlásra ítélt médiumát, a kortárs képzőművészetet föl tudja használni.

Ez elég bátor dolog, tekintve, hogy a szakmai, tudományos világ – az ész és a világ uralásának művészete – nem meglepő módon nem kívánja ezt a látóhatár fölé bukkanni, hogy nemhogy eredményei, vagy kérdésföltevései, hanem bekényelmesített intézményrendszere, hierarchiája – világa – nem bizonyosan örök érvényű, tovább nem építhető, a világ nem uralható és a világuraló világnak lesz hamarabb vége, mint a világnak. És noha, úgymond csak el van játszva itt e gondolattal, valójában ezt egyáltalán megpendíteni tényleg huszitizmussal, gnoszticizmussal ér föl jelenünkben. A játék pedig egyáltalán nem gyerekes vagy komolytalan mindeközben – amellett, hogy infantilizál eszközeivel, vagy kézírásával – hiszen valójában jelenvalóvá tévő mágia mindez, mint minden anyagba artikulált jövőkép, s minél részletesebben kidolgozott, minél kevésbé elvont ügyeket fogalmaz meg s a mindennapi gyakorlat felé közelít, annál erősebb. Pszeudofikció. Ezért örömöm a fölkérést illetően.

Ellenben az e világrendhez való viszonyulás gondot okoz az egykori művészek kiállításának komolyságát művészettörténészként alátámasztó komoly hivatkozásokat sorba fűzni, de megint megpróbálom, tehát a pontokba szedetteken túl érdekes mind: Konrad Lorenz, Hakim Bey, Niklas Boström, a Nyirkai Jóslat és az Uránusz-Plútó kvadrát. Részletek privátban, jó étvágyat.